A II. században élt görög vándorszónok, Lukianosz nevéhez fűződik az a híres megállapítás, hogy a tánc olyan régi, mint a szerelem. Kétségtelen, hogy már az ókorban kötetlenül, évszaktól függetlenül hódoltak a kilenc múzsa egyikének, a kezében lanttal ábrázolt Terpszikhorénak, a tánc megszemélyesítőjének. A későbbi századokban is egymást érték az alkalmi táncrendezvények, de bálnak először IV. Károly és Bajor Gizella nászünnepélyét titulálták 1385-ben, a francia Amiens-ben.
A Honvéd bál táncrendje, 1884
A táncos álarcos mulatságok első hazai nyoma Temesvári Pelbárt XV. századi prédikációgyűjteményében lelhető fel, de ez az 1480-as esemény inkább nevezhető álarcos, táncos parádénak, mint bálnak. A későbbiekben a farsangi táncos mulatságok bohém és önfeledt, „laza erkölcsű” szórakozássá váltak, ami sok helyen nem tetszett a korabeli törvényhozóknak. Debrecen, a „kálvinista Róma” magisztrátusa például 1575-ben korlátozó rendelettel próbálta a résztvevőket illő viselkedésre szorítani: „A farsangból este 10 órakor minden teremtett lélek hazatakarodjék. Ami pedig a magaviseletet illeti, főszabályként tekintse a város minden polgára, hogy ott keresztényhez illően viselkedjék.” A rendeletnek nem lehetett valódi visszatartó ereje, így a törvényhozó urak azt is kidoboltatták, hogy „aki este 10 után zajosan mulat, és becstelen beszédeket konstruál, azt tizenöt nap áristomba tétetik, vagy pedig, ha vagyon tehetsége, úgy fizessen a város kasszájába tíz forintokat”. A törvény urai még a táncmulatságok betiltását is fontolgatták, de a farsangi „őrületet” nem lehetett megállítani, folyamatosan bővült az a lista, mely okot adott a bálrendezésre.
A Katolikus bál táncrendje, 1913 A Diákszövetségi Táncestély táncrendje, 1897
Lassan kialakultak az arisztokrácia báljai, mellettük pedig a szakma szerinti táncos összejövetelek, melybe a cselédbáltól kezdve a újságíróbálig minden foglalkozás belefért. Ezeken kívül volt gyermekbál, serdülőbál, agglegénybál, menyecskebál, házasok bálja, a bevonuló katonáknak pedig regrutabálokat rendeztek. Vidéken ismert formáció lett a batyubál, ahol a résztvevők batyuba kötött élelemmel jelentek meg, amit az éjféli táncszünetben közösen fogyasztottak el. Az idők folyamán kialakult a báli rendezvények protokollja, mely XIV. Lajos (1643–1715) udvarában teljesedett ki, és innen számítják a mai értelembe vett bálozás kezdetét. A francia udvartól idővel az egész monarchia területén átvették az etikett szerinti bálok rendezését, és a bécsi udvar a XVIII. század közepe táján nálunk is bevezette a nyilvános farsangi bálozást. Az első bálokat a pesti oldalon a Hét Választó Fejedelem Vendégfogadó (a mai Váci és Aranykéz utca sarkán) rendezte, egészen a Pesti Vigadó 1834-es felépüléséig. Kedvenc helyszín volt még a Fehér Hajó fogadója (Fehér Hajó utca–Bécsi utca sarok) is. A budai oldal legfelkapottabb bálterme a Fehér Kereszt Fogadó és Szálloda épületében volt (Batthyány tér–Gyorskocsi utca sarok), a kisebb rendezvényeket pedig a Fáczán Fogadó (Béla király út–Csermely utca) rendezte, egészen a Budai Vigadó 1900-as megnyitásáig. A „bálőrület” olyan méreteket öltött, hogy a főúri paloták szalonjait is báltermekké alakították, és a XVIII–XIX. század fordulójára már 800 körül volt a táncos, álarcos rendezvényhelyszínek száma Pesten és Budán.
Budapesti Operabál, 2001
Érdekesség, hogy a táncok közül hosszú ideig a bécsi valcer, a cseh polka, a keringő és a lengyelke (mazurka) volt a kedvenc, ezekhez csatlakozott 1834-ben a francia négyes. A csárdást először 1840. január 9-én táncolták, egy Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon. De az 1840-es év más meglepetést is hozott: február 4-én tartották a nyelvi magyarosodást szorgalmazó pesti törvényhallgató ifjúság bálját, melyre a D’Artagnan álnéven író Vay Sarolta így emlékezik vissza Régi magyar társasélet című (1900) könyvében: „Erre a bálra minden rendbéli vendégek köre metszett, magyar jegyek által hívattak meg. Ezeket minden részvényes ifju osztá el azoknak, kiket megtisztelni óhajtott. E mulatságot valóban magyar nemes bálnak lehetne mondani. Az ajtóknál szokott őrök helyett nem katonák, de vármegyei hajdúk állottak; a bebocsátó jegyeket maguk az erre kirendelt nemes ifjak vevék által a jött vendégektől; kiknek mindegyike magyarul nyomott tánczrendet s minden dáma a terem ajtaja előtt egy illatos természeti bokrétát kapott.”
A táncrend, ez a finom papírra nyomtatott, nyolclevelű könyvecske, borítékba zárva és irónnal ellátva a hölgyek kedvence lett, és fényes karriert futott be. A későbbiekben a papír háttérbe szorult, ékszerszerű, ötvös- és zománcdíszítésű táncrendek készültek bársonyból, bőrből, fából és selyemből. Elkészítésükön ötvösök, díszalbum- és jelvénykészítők, nyomdászok és könyvkötők versengtek egymással, akiknek merész ötleteiből remekművek születtek. Kialakításában minden táncrend utalt a bált rendező társaság foglalkozására, tevékenységére. A hölgyek, amikor megkapták a díszes kis műtárgyat, beleírták azok nevét, akiknek az egyes táncokat ígérték. Érdekesség, hogy a fennmaradt táncrendek többsége „postatiszta” maradt – a hölgyek valószínűleg sajnálták „összefirkálni” a becses ereklyét. A táncrendek az Osztrák–Magyar Monarchia idején élték virágkorukat, de – kevésbé díszes kivitelben – divatjuk egészen az 1940-es évek végéig fennmaradt. A „gulyáskommunizmus” idején a táncrend szinte teljesen eltűnt a ritkán rendezett bálokról, igazi feltámadására 1996-ig kellett várni, ekkor rendezték meg ugyanis az első újabb operabált, melynek története a XIX. századig nyúlik vissza. Budapesten a legelső ilyen rendezvényt az Ybl Miklós tervezte Operaházban rendezték 1886 farsangján. Fővédnöke Podmaniczky Frigyes (1824–1907) báró volt, aki akkor a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnökeként sokat tett Budapest fejlesztéséért, el is nevezték „Budapest vőlegényé”-nek. Nem mellesleg 1875–1885 között az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsi székét is betöltötte. Így nem okozott meglepetést, hogy már a bál szervezésekor bejelentette: legyen a pompás társasági esemény célja a jótékonyság, vagy valamely nemes ügy szolgálata. Az első operabál magának az Operaháznak és művészeinek támogatását szolgálta. Az ezt követő rendezvények bevételéből Vörösmarty Mihálynak állítottak szobrot Budapesten, majd az Országos Mentőegyesület és a pesti klinikák alapkőletételét finanszírozták. A Jókai Mór ötvenéves írói centenáriuma tiszteletére kiadott százkötetes Jókai-sorozatot is a bál jótékonysága segítette napvilágra. A Pesti Hírlap 1886 márciusában az első operabálról szóló előzetesében ezt írta: „A bálteremmé egyesített nézőtér és színpad fényes díszben fog ragyogni. A színpad fölött 18 méter magasságban óriási plafond van feszítve, melynek közepéről a Siemens-féle regenerátor gázcsillárok több mint 400 gyertyalángnak fényét terjesztik.” Természetesen az enni-, innivalók és frissítők sem hiányoztak, így a bálnak akkora sikere lett, hogy egy hét múlva megismételték. Ezután minden évben egymást követték az operabálok, melyek többnyire álarcos rendezvények voltak: „A hölgyek báli toalettekben, kis álarcokban. Uralkodó volt a dominó, s ezek mellett néhány exotikus jelmez: sarkvidéki hölgy kondorfekete hajjal, és keleti jelmez mellett szőke selyem haj s több ily ethnográfiai csoda” – olvashatjuk az egyik báli beszámolóban.
A Tiszti bál táncrendje, 1936
Az I. világháború kitörésekor megszakadt az operabálok sora, hosszú szünet után, 1934-ben rendezték a következőt. Az előkészítést a Magyar Operabarátok Egyesületének közreműködésével egy e célra felállított bálbizottság végezte. A műsor Schumann Karneváljának táncjeleneteivel indult, majd első táncként csárdás következett. Éjfél után szenzációs művészi eseménnyel folytatódott a program: Lehár Ferenc elvezényelte új műve, a Giuditta nyitányát. Ezután az Operaház különböző termeiben cigány- és tánczenekarok muzsikáltak, és a nagyérdemű vacsorázott, pezsgőzött, táncolt hajnalig.
A patinás rendezvényt 61 év elteltével, 1996. február 17-án, az Operabarátok Egyesületének hathatós közreműködésével tartották meg újra. Hagyományaihoz híven a bál ezúttal is nemes célt szolgált, az Operaház technikai céljainak megvalósítása mellett jutott pénz a fiatal művészek pályakezdésére, és az idős művészek támogatására is. A bál estélyére átalakították a színpadot, hogy helyet teremtsenek az asztaloknak; a páholyokat is vacsorázóhelynek rendezték be, mindegyikben külön-külön pincér szolgálta fel a fogásokat. Még a díszletfestők műhelye is átalakult: itt a XIX–XX. század fordulójának hangulatát idéző művészkávéházat rendeztek be. A klasszikus értelemben vett operabálokat 2013 után tematikus bálok váltották fel. 2014-ben Ezüst Rózsa Bál, 2015-ben Faust Bál volt, 2016. február 6-án pedig Shakespeare Bál volt.
Horváth Dezső
(Megjelent a Műértő 2015. december-2016. januári lapszámában.)
