Khordzsin, bokcse, kapunuk – kiáltaná legtöbbünk – még álmából felébresztve is, ha keleti nomád textiltípusokat kéne felsorolnia. Azoknak a kedvéért, akik nem így tennének, illetve társasági csevegés során időnként összekeverik a csuvalt a torbával, és ezt rendkívül kínos perceket szerez nekik, az alábbiakban összefoglaljuk a legfontosabbakat, melyeket a jurták különleges textíliáiról tudni érdemes.
A XIX. században a Közel-Kelet pusztáin még nagy számban éltek vándorló életmódot folytató nomádok. Közülük talán a legismertebbeknek a türkmén törzsek számítanak, akiknek finom csomózású ún. gölökkel díszített mélyvörös színű szőnyegei bokhara néven voltak forgalomban a nyugati világban. Vámbéry Ármin az első őket alaposabban tanulmányozó magyar utazók közé tartozott. A tudós 1850-es évekbeli kutatóútján mohamedán dervisnek maszkírozva tudta csak biztonságosan megtenni keleti utazását, melyben hihetetlen nyelvérzéke és szívós kitartása is segítette. Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvében részletesen beszámol a türkménekről, akik békés birkapásztorokként élnek sokunk fantáziájában, pedig Vámbérytől tudjuk, hogy nemcsak a birkanyírás, hanem a fejvadászat is egyes törzstagok kedvelt szabadidős tevékenységei közé tartozott.
Ezek az állattartásból élő keleti nomádok – akik gyakran véres háborúkat vívtak egymással a jobb legelőkért -könnyen szállítható, gyorsan felállítható, nemezzel fedett jurtákban laktak. Ezeknek a belső kialakítása és szigetelése rendkívül lényeges volt, ahogy ezt például Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála című regényéből – a kolhozosítás fontosságán kívül – szintén megtudhatjuk. Az évszázadok folyamán kialakultak a földre helyezett, illetve az összecsukható farácsra akasztott textíliáknak, valamint a jurta rögzítő-, és díszítőelemeinek különböző típusai, melyekből néhányat az alábbiakban mutatok be.
Ezeket fekvő szövőszéken olyan egyszerű szerszámok segítségével, mint az olló, lehúzófésű, görbekés – emlékezetből, minden rögzített minta nélkül készítették főként nők, akiknek az egésznapos házimunka mellett bőven maradt idejük és energiájuk arra, hogy nemezeléssel, szövéssel és csomózással előállítsák a család számára szükséges textíliákat. Ezek csomószáma legtöbbször négyzetméterenként néhány ezer körül alakult, de előfordultak olyan kisebb tárgyak, melyeknél a négyzetméterenkénti csomósűrűség a tízezret is meghaladta. Alapanyagként az általuk tenyésztett birkák feldolgozott, növényi színezékekkel megfestett gyapját használták (nomádoknál a pamutanyag ritkán fordult elő, mert az ezt szolgáltató gyapotnövény termesztése csak letelepedett népeknél volt lehetséges).
A nomád szőnyegművesség jurtához kapcsolódó legjellemzőbb textíliái közé tartozott a jolami, mely a sátor szerkezetének megerősítését, valamint díszítését szolgáló keskeny, hosszú kötélsáv. Mivel a jurta rögzítése a feladata, így mérete annak átmérőjéhez igazodik, így hossza 12 és 14 méter körül, szélessége pedig 0,2 és 0,3 m körül alakul. Általában szövött technikával készül, de lehetnek benne csomózott mintarészek is. Ennek a textiltípusnak a nomád törzsek letelepedésével – funkcionalitásának elvesztése miatt – megszűnt a készítése. (A többféle néven is ismert textiltípusok megnevezéséhez Murray Eiland – Keleti szőnyegek, Budapest, 2004. könyvében alkalmazott írásmódot használjuk.)
A jurta anyaga nemez, a bejáratát azonban a türkméneknél egy csomózott szőnyeg fedte, melyet funkciójából adódóan enszinek neveztek. Másik elnevezése hacsli, ami mintájára utal, ugyanis tükrét egy nagyméretű kereszt alakú minta osztotta négy egyenlő részre. A felső részen lévő egy vagy két ívelt motívum miatt sokáig úgy vélték, hogy imaszőnyegként használták. Az osztott tükrön egyenes sorokban apró, ismétlődő, egymást keresztező vonalkákból álló minta figyelhető meg. A mai afgán szőnyegművészet gyakran alkalmazza a türkmén enszik mintavilágát.
Az enszihez kapcsolódik, és annak látványát egészíti ki a kapunuk, mely egy fordított U-alakú ajtódrapéria. A jurtaajtó keretére volt erősíthető – az enszi felső részéhez csatlakozott. Általában csomózott technikával készült, aljához ugyancsak gyapjúból készült, színes fonalakon függő díszbojtok tartoztak. A manapság forgalomba kerülő kapunukok legnagyobb része használt szőnyegek kivágott bordűrjéből készül, így valójában közük sincs az igazi törzsi ajtódrapériákhoz.
A jurta berendezéséhez tartoztak a díszítő funkcióval is bíró, a tároláshoz és szállításhoz használt sátortáskák. A nagyobbakat, melyeknek mérete 0,7-1,2 x 1-1,8 méter körül alakul csuvalnak nevezik. A kisebbek – a torbák – mérete 0,5-0,7 x 0,9-1,2 méter nagyság között változik. Ezeket nagyobb ruhaneműk, ágyneműk és takarók tárolására és szállítására használták. Hátoldaluk maradék anyagok felhasználásával vagy szövéssel, díszes elülső oldaluk szövött vagy csomózott technikával készült.
A bokcse elnevezésű szőnyegtáskát a kisebb háztartási eszközök tárolására használták. Egyes díszesebb változatai a Korán ünnepi tartójaként szolgáltak. Formája négyszögletes, sarkait levélborítékszerűen behajtották. Előre került a csomózott rész, a hátoldal általában egyszerű vászonszövéssel készült.
A khordzsin kettős nyeregtáska, tevenyeregre vagy farúdra akasztható tárolótextília. Két táskarészből áll, melyek mérete 0,7×0,7 m körül alakul. Csomózott megjelenési formája a gyakoribb, de ismerünk szövött vagy kombinált technikával készült darabokat is. A két tárolórészt összekötő szövött részben lévő lyukak a khordzsin felakaszthatóságát szolgálták. Lezárása általában – rendkívül ötletes módon, a szájrészeinél lévő gyapjúhurkokon átfűzött szőrkötél, majd a hurkok egymásba illesztése segítségével történt.
Fontos megjegyezni, hogy a nomád törzsek letelepedésével, illetve letelepítésével ezeknek a textiltípusoknak a készítése is jórészt megszűnt. Emiatt ma már kuriózumnak számítanak Európában ezek a tárgyak, melyeknek formakincse és díszítményrendszere egy olyan ősi múlt tanúbizonysága, melyben az ember és a természet még megbonthatatlan egységként létezett.
Görbe Márk
művészettörténész, szőnyegbecsüs
Műtárgy.com…
