Mengyán András a kortárs hazai képzőművészet egyik legeredetibb, a művészet és a tudomány határmezsgyéjén mozgó alkotója. Első egyéni kiállításának 50. évfordulóján többek között munkásságának vezérfonaláról és a műkereskedelemmel való kapcsolatáról kérdeztük.
Mennyire volt egyenes az út, ami a művészi pályára vezetett?
Én hatéves korom óta festő akartam lenni. Az indíttatást nyolc évvel idősebb bátyám, Fajó János példája és az utcánkban lakó két rajztanár adta meg Békéscsabán, ahol boldog gyermekkoromat töltöttem. Igaz, akkoriban a foci is nagyon jól ment, de azért a dolog gyorsan eldőlt a művészet javára. Szülővárosomhoz azóta is erősen kötődöm; ha tehetem, gyakran visszajárok. Részt vettem az ottani grafikai műhely létrehozásában, többször voltak tárlataim a városban, most pedig éppen a szülői ház felújításán dolgozom, amiből egyszer talán Fajó-Mengyán emlékház lesz…
Munkásságod fejezetei következetesen egymásra épülve koherens életművé állnak össze, amit nem gyengít, inkább erősít a műfaji sokszínűség. Híres vagy arról, hogy számodra még a három dimenzió is kevés, negyedikben, ötödikben gondolkodsz.
Igen, engem az izgat, hogy néz ki a három és fél, a négy és az annál is több dimenzió. Ezt persze csak konceptuálisan lehet továbbgondolni, fizikailag képtelenség. A kérdés vizuális értelemben izgat, mert gazdagítja a vizuális nyelvet, a kifejezési lehetőségeket; meggyőződésem, hogy komoly pluszt fog hozni az új generációknak.
A gondolataim, s ezáltal a munkáim is, három fő témát járnak körül. Az egyik: az engem érő impressziók feldolgozása. Hosszabb ideig éltem és tanítottam a norvégiai Bergenben, ezért hadd mondjak most erre egy oslói példát. Egyszer egy börtönből átalakított múzeumban rendezhettem be tizenvalahány cellát. Nyomasztó élmény volt, de erre a speciális téri adottságra kellett valamilyen reflexiót találnom és így jött létre az egyik legismertebb munkámmá vált Megszakított folytonosság című installáció, ami később itthon és külföldön is több kiállításon szerepelt. A második kulcsszó a dimenzió – ezt már említettük –, a harmadik pedig a polifonikus vizuális tér, a dolgok együtt, egyidejűleg történő láttatása. Ha egyszerre több nézőpontból tudsz láttatni és látni valamit, jobb döntéseket hozol. Megjegyzem, ez a képesség a politikából is nagyon hiányzik… Egy utca egészen másképp néz ki az egyik végéből, mint a másikból, miközben ugyanarról az utcáról van szó. Engem az érdekel, a példánál maradva, hogyan tudom ezt az utcát egyidőben láttatni mind a két végéről. Fontos számomra az is, hogy az alapgondolatot „fogyaszthatóvá” tegyem a néző számára, hogy megfogjam őt, felkeltsem az érdeklődését – ez ad reményt arra, hogy nem ragad le a sokszor látványos felszínnél, hanem keresi a mögöttes tartalmat is.
A művészet vagy a tudomány oldaláról közelíted meg a két terület találkozási pontjait?
A kezdet kezdetén, az Iparművészeti Főiskolán, ahol formatervezést tanultam, az érdekelt elsősorban, hogyan lehet logikai úton kialakítani valamilyen formarendszert – ekkor kezdtem el tanulmányozni a geometriát és a matematikát, amivel korábban nemigen foglalkoztam. Engem a formák kombinációs képessége érdekel, az hogy hogyan lehet megismerni a formákat, hogyan lehet újakat létrehozni. E kutatás szisztematikussága közelít a tudományhoz, de számomra mindig a vizualitás az elsődleges. De a tudomány segíthet, nem is csak a matematika, hanem a fizika, a kémia is: két évig fejlesztettem például egy vegyésszel egy folyadékot, ami láthatóvá teszi az installációimban szerephez jutó lézert.
Többször utaltál már installációidra, melyek között monumentális méretűek is vannak. Mi lesz ezek sorsa egy-egy kiállítás után?
Szétszedve és összecsomagolva alusszák csipkerózsika-álmukat házunk alagsorában. Gondosan dokumentáltuk őket, videón is megtekinthetők, szükség esetén „feltámaszthatók”. De utóéletük enélkül is biztosított, mivel képfestésre inspirálnak. Ilyenkor áttranszformálom két dimenzióba azt, ami korábban a térben létezett. Számos festményem születik térbeli munkák képi adaptációjaként és ha rájuk nézek, magam előtt látom az eredeti installációkat is.
A sorrend mindig ez, tehát a festmények a háromdimenziós mű redukciójával jönnek létre?
Nem, engem mindig a gondolat vezérel, például az, hogy mi van akkor, amikor egy forma másfajta referenciarendszerbe megy át. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egy festmény a kiindulópont, az először megszülető munka.
Bármennyire is összetéveszthetetlenül egyéni hangú a munkásságod, bizonyára Te is nyersz inspirációt korábbi mesterek gondolataiból és műveiből. Kik voltak-vannak rád a legnagyobb hatással?
Tanulni nagyon sokaktól érdemes, de ha neveket kell mondanom, akkor első helyen Josef Alberst, a Bauhaus mestereit, Malevicset, meg talán Kandinszkijt említem. Josef Albers a szinte tudományos színelméletével vonzott, míg Malevicsnél a végsőkig elvitt redukció szolgáltatta a legnagyobb tanulságot.
Energiáidat mindig megosztottad alkotómunkád és egyéb feladataid között. Évtizedekig szerepet vállaltál például az újabb művésznemzedékek képzésében. Miért tartottad ezt fontosnak?
Tulajdonképpen mindig három dolgot csináltam párhuzamosan. Megélhetésemet a design biztosította; ez stabil anyagi hátteret teremtett. A másik két terület, az oktatás és a képzőművészet inkább a szerelem kategóriájába tartozik. Amikor tanítottam – hosszú ideig itthon és Norvégiában is –, mindig vigyáztam arra, hogy ne epigonokat neveljek, hanem mindenkit a maga útjának megtalálásában segítsek. Gondolkodási technológiákat, szemléletmódot igyekeztem átadni és közben magam is nagyon sokat tanultam a diákjaimtól.
Milyen a viszonyod a műkereskedelemmel?
Sokáig nem volt vele szinte semmilyen kapcsolatom. Munkáimat nem a műkereskedelemnek csinálom; amikor dolgozom, mindig a probléma, illetve annak megoldása érdekel, függetlenül a piac igényeitől. Galériákkal csak alkalmi együttműködéseim voltak, alapvetően a műtermemből adok el. Az utóbbi időben egy független művészeti tanácsadó cég, az Art Advisory Budapest is segít abban, hogy műveim olyan gyűjteményekbe kerüljenek, ahol jól érezhetik magukat.
Az viszont kifejezetten érdekel – és ennek vannak műkereskedelmi vonatkozásai – hogy mennyire tudok integrálódni a nemzetközi szakmai közegbe, azaz mennyire általános érvényű az, amit munkáimban megfogalmazok. E tekintetben pozitív visszajelzés a külföldi galériák érdeklődése vagy például festményeim sikeres szereplése a Sotheby’s tavaly őszi londoni aukcióján.
Hol találkozhatnak az érdeklődők legközelebb a műveiddel?
Néhány munkám szerepel majd az Art & Antique Budapest vásáron a Várkert Bazárban, illetve a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének szakosztályi kiállításán. Ugyanakkor a közelmúltban két könyvem is elkészült és kiadásra vár: magyar és angol nyelvű monográfiám, illetve egy formaelméleti tanulmánykötet. Ezek megjelenése apropó lehet egy nagyobb, átfogóbb egyéni kiállításhoz is.
szerző: műtárgy.com
Címlapkép forrása: műtárgy.com
