Miközben a monografikus kiállítások a piac érdeklődését is az ünnepelt művészre irányítják, a Bálint Endre-divat nem új keletű; munkáit az „elhanyagolt” és a „lappangó” korszak után az ezredfordulótól kezdve a galériás és az aukciós kereskedelem közvetítésével több hullámban fedezték fel a gyűjtők.
Bálint Endre életműve jól elkülöníthető korszakokból áll. Az olaj-vászon mellett számos egyéb technikát alkalmazott: a hagyományos grafikai eszközökkel (leginkább ceruzával és temperával) készített képek mellett jelentékeny mennyiségű kollázs, monotípia és objekt maradt tőle az utókorra. Ez lényegében és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy Bálint Endre-műve szinte bárkinek lehet, hiszen a tízmilliós nagyságrendű olajképek mellett pár tízezer forintért is lehet egyedi munkákra szert tenni, van is belőlük rendszeresen az aukciósházak kínálatában. A Magyar Nemzeti Galéria jelenleg is látható kiállítása igyekszik széles merítést nyújtani, Kolozsváry Marianna kurátor nem (csak) a fő művekkel igyekezett reprezentálni Bálint munkásságát, válogatásába bekerültek a művész által is az életmű kritikus éveinek tekinthető 1949 és 1954 közötti időszak alkotásai. Számos kollázs szerepel a tárlaton, amelyekről – kvalitásaik elismerése mellett – azt kell tudni, hogy létrehozásukat az utolsó éveit élő művész megrendült egészségi állapota kényszerítette ki. Valóban, egy oeuvre bemutatása akkor lehet teljes, ha az ezekre az alkotásokra is részletesen kitér.
Az Európai Iskola művészeire többnyire jellemző, hogy évekre vagy évtizedekre kiléptek (vagy kiléptették őket) a nyilvánosságból, ők azonban a körülmények ellenére is alkottak. De ha nem jutottak kiállítási lehetőséghez, nem nyílhatott mód arra sem, hogy szélesebb közönség ismerje meg a munkáikat. A megismerhetőség korlátai jó darabig az eladhatóság korlátait is jelentették, a nyilvános csatornáktól való távolmaradás pedig kevés kivétellel az állami műkereskedelemtől (Képcsarnok Vállalat) való elhatárolódással is együtt járt.
Bálint Endre pályája még ebben a körben is különleges, hiszen a korai alkotások egy része megsemmisült, az ötvenes évek alkotói válságot, majd alkotói fordulatot hoztak. Bálint évekig élt Párizsban, ahonnan fő művekkel tért haza, majd itthon folytatta a munkát; élete utolsó szakaszában is dolgozott, ekkor készítette a kollázsokat. A művei iránti érdeklődés is hasonlóképpen osztható fel korszakokra: korai műveit barátai körében osztogatta, a hatvanas évektől megjelent gyűjtők tőle vásároltak – Párizsban, vagy az ott tartózkodását követően készült – olajképeket. A korai, ajándékozott festmények a hetvenes évek közepétől szórványosan bekerültek a piacra, sőt árverésre is. A művész halála után, de elsősorban a rendszerváltást követően vált fokozatosan egyre szélesebbé a gyűjtők, potenciális vásárlók köre. Mégis: Bálint esetében egészséges piacról bajosan beszélhetünk, hiszen a műkereskedelemben tapasztalható sokféleségből éppen a komolyabb alkotások, az oeuvre lényeges darabjai hiányoznak, míg grafikából (főleg monotípiából) annál több akad. Az is érdekes lehet, hogy az időnként visszatérő, egészen korai csendéletek, portrék árai sokszor elmaradnak az elvárhatótól – feltehetően nem ez „az a Bálint”, akiért komolyabb összegeket áldoznának az érdeklődők, e művek dokumentumértéke nem feltétlenül találkozik a gyűjtők preferenciájával.
Külön tanulmányt érdemelne, hogyan következik be az az áttörés, amelynek során egy kortárs művész műkereskedelmi szempontból klasszikussá válik: mikor csillapodik irányában a kiemelt festményárverések közönségének idegenkedése, mikor lesz biztos helye a fesztiváljellegű aukciókon, a Rippl-Rónaik, Vaszaryk, Mednyánszkyk között. Ez sosem egyértelmű tendencia, hiszen nem minden életmű indul el a klasszikussá válás felé, illetve ez nem mindenki esetében folyamatos. Bálintnak sikerült, bár ezt számokkal csak korlátozottan lehet bizonyítani, hiszen művei többnyire nem aukciókon cserélnek gazdát. A hatvanas évek közepétől kezdve olyan kollekciókba kerültek fő művei, mint a Kolozsváry-, a Rácz-, a Dévényi-, majd a Nudelman-, még később az Antal-gyűjtemény (hogy csak a műtárgyaikat a nyilvánosság előtt is vállaló szereplőket említsük), és olyan barátoknál kötöttek ki a képei, mint Vattay Elemér vagy Kurtág György. Innen azért nehezen mozdulnak a darabok, vagy ha igen, akkor – elenyésző kivételtől eltekintve – nem árverésen.
Először 1972-ben került Bálint Endre-mű aukcióra, bár a Varrogató asszonyra végül nem licitált senki. Viszont három évvel később az 1948-as Lámpás csendélet 14 ezer forintig ment fel 6 ezerről, míg ugyanebben az évben például Korniss Dezső ugyancsak korai alkotásai (szintén olajképek) legfeljebb ennek harmadáig vitték. Ez persze még Bálint esetében is kiemelten magas aukciós árnak számított, a negyvenes években keletkezett művei – többnyire csendéletek – általában 6-8 ezer forintot értek a BÁV árverésein. (Mindeközben persze friss olajképei már egészen más magasságokban jártak.) A nyolcvanas évek licitálásain még mindig a korai darabok szerepeltek, a legmagasabb árat, 40 ezer forintot 1987-ben a vegyes technikájú Kompozíció petróleumlámpával hozta, ráadásul 18 ezres indulásról, tehát több elszánt vevő is próbálta megszerezni.
Hogy egy valóban emblematikus képre lehessen licitálni, arra az ezredfordulóig kellett várni, ezzel együtt az árak is látványosan megemelkedtek: a Variációk a groteszk temetésre (1975, Mű-Terem) 11 millióért, az Itt már jártam valaha III. (1962, Mű-Terem) 4 millióért, a Zsennyei fadúc (1971, Kieselbach) 5,5 millióért kelt el. Hogy mit jelent, amikor neves kollekcióból mozdul egy kiemelkedő jelentőségű darab, arra a Petróleumlámpás kompozíció (1950) az eklatáns példa: ez a Dévényi-gyűjteményt hagyta el több évtizedes pihenés után 2006-ban, és 18 millió forintot hozott a Mű-Terem Galéria aukcióján. Ugyancsak különleges tétel volt a párizsi évek egyik legjelentősebb műve, az Allegro Barbaro, amelyet Bálint ottani szállásadójának, dr. Czitrom Pálnak adott, akinek a hagyatékából – Bródy Vera és Passuth Krisztina segítségével – jóval később került Budapestre, itt pedig 2008-ban Virág Judit árverésére (15 millió forint). Mivel időnként fontos Bálint-művek árverésen kívül, galériából, gyűjtők között cserélnek gazdát, nem árt hangsúlyozni, hogy a 18 milliós leütés 20 millió fölötti, a 15 milliós kalapácsár 18 millió fölötti eladási árat jelent.
A mostani Bálint-kiállításon látható legkorábbi munka az 1936-os akvarell, a Csendélet zsidó tojással, amelyet elkészültekor Anna Margitnak és Ámos Imrének ajándékozott a művész. A kép 1998-ban bukkant fel a Kieselbach Galéria árverésén, akkor 180 ezer forintról indítva 400 ezer forintért cserélt gazdát. Öt évvel később (Csendélet címmel, védettként) 1,5 millióról indult újra, és 1,7 millió lett a leütése a Mű-Terem Galériában, amit ugyanitt 2005-ben nem tudott meghaladni (1,3 millió). (Előfordult, hogy a zsidó motívum jelentősen megnövelte valamely tétel árát, hiszen a jellemzően 100 ezer forint körül eladható monotípiák közül a Menóra – a Bálint számos tárlatát rendező Ury Ibolya gyűjteményéből – 1,3 millióig, vagyis a kikiáltási ár több mint tízszereséig vitte.) A Kompozíció halmotívummal című 1948-as olajfestmény is megfordult mindkét nagy aukciósházban: az ára 2001-ben 2,6 millióig (Kieselbach), 2010-ben 3 millióig ment fel (Virág Judit). (Megjelent a Műértő 2014. márciusi lapszámában.)
Gréczi Emőke
