BÁV, Budapest
A gyémánt a legjobb barát
Megszokhattuk, hogy a legtöbb változás a legkonzervatívabbnak tűnő Bizományinál következik be: míg a kereskedelmi galériák helye, tulajdonosa, vezetője rendszerint változatlan, addig a BÁV tulajdonosi struktúrája, a vezérigazgató személye és az aukciósház otthona is változott az elmúlt években.
A májusi jubileumi aukció volt: a hatvanadik. Gondolhatnánk, hogy akár az előző század eleji (pontosabban az 1920-as) indulás, akár az 1957-es újraindulás óta sokkal több árverést rendeztek, de erre a fajta vegyes művészeti aukcióra első alkalommal 1985-ben került sor, a mostani vaskos katalógussal ellentétben pedig akkor egy zöld füzet kínálta a tételeket. A jubileumra alaposan felkészültek, több vidéki nagyvárosban tartottak szakértői napokat, megkönnyítve ezzel a beadók dolgát. A teljes anyagot látva továbbra is az ékszereket és a műtárgyakat tarthatjuk a cég erősségének – itt a konkurencia még mindig nem tudja legyűrni a BÁV-ot. A festményanyag jó néhány érdekessége, említésre méltó tétele ellenére érthető, hogy miért nem ér önálló festményárverést, holott évekkel ezelőtt még volt olyan a Bizományi naptárában.
Az ékszerkínálat kiemelkedő darabjai általában a briliánsok szoktak lenni, nyilván minél nagyobb, annál értékesebb. Ezzel szemben azért akadnak kevésbé drága, ám annál izgalmasabb dolgok, ahol nem a karát, hanem a tervező (és kivitelező) számít. Ilyen volt most a szűk szakmai körben ismert, a szakirodalom által a XX. század első évtizedei egyik legrangosabb ékszertervezőjének tartott, 1875 és 1933 között élt Tarján Huber Oszkár szecessziós, arany alapon zománcozott függője. A magyar szecessziós ékszer talán legsikeresebb mestere Lalique-nál tanult, később a magyar népművészet motívumait használta ékszerterveihez. A tétel mindössze 65 ezer forintról indult, a közönség pedig felvitte az árát 160 ezer forintig. Egészen véletlen, hogy a harmadik napon, a nagyobb ezüsttárgyak között az ötvösművésznek egy másik, art deco fedeles serlege is helyet kapott, teljesen más oldalát mutatva az életműnek.
Immár évek óta azzal szembesülünk, hogy Magyarországon nem műtárgyba fektetik a pénzt azok, akik ezt megtehetnék. Ez alól, úgy tűnik, az ékszer kivétel: a köves gyűrűk, fülbevalók, medálok nyelték a milliókat – olyan sok 300 ezer és 800 ezer forint közötti leütés született, amennyi egy festményárverésnek is a javára vált volna. Egy 3,8 millióról induló fülbevalópár lett a legdrágább, mert megkapta a kikiáltási árát, de öt további darab leütése ment millió fölé, és húsz körül volt azon tételek száma, amelyek az említett 300 ezer és 800 ezer forint közötti tartományban végezték. Nem először fordul elő a történelemben, hogy a nemesfém és a drágakő értékállóságában bíznak az emberek – sokkal inkább, mint másban. Ez pedig kifejezetten kedvez egy olyan árverezőháznak, amelyik ebben piacvezető, és zálogfiókjai révén kiapadhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Ahogy Marilyn Monroe-nak, úgy a magyar befektetőnek is a gyémánt lett a legjobb barátja.
Két egészen más jellegű darabot érdemes még kiemelni: egy vésett hegyikristállyal díszített arany art deco szelence 620 ezerről 900 ezer forintig jutott; a francia becsületrend parancsnoki fokozatát pedig (18 karátos arany, zománcdíszítéssel) 600 ezer forintért nyerte el egy vásárló.
Ami a festményeket illeti, a BÁV sajátos vevőkörrel rendelkezik; a preferenciák erősen emlékeztetnek a rendszerváltás előtti évek-évtizedek eredményeire. Komoly érdeklődés nyilvánul meg azok iránt a „bútorképek” iránt, amelyektől más galériák közönsége látványosan elfordul. Igaz, az árak nem haladják meg a 10-15 évvel ezelőtti szintet. Ugyanígy leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy a nagybányai másod- és harmadvonal sem lett drágább egy fillérrel sem annál, amilyen áron megkezdte budapesti műkereskedelmi pályafutását a kilencvenes évek közepén – ezek a művek viszont legalább többnyire elkeltek.
Sokan érezték, hogy a Műteremsarok akttal című, 1915-ös munka ritka alkalom arra, hogy vásárolni lehessen Hatvany Ferenctől, hiszen az sem biztos, hogy évente átlagosan egy festménye feltűnik a piacon. A BÁV ezúttal jóval sikeresebben árverezte el, mint 1964-ben, amikor a mű 4 ezer forintos kikiáltási árán ment el – most 1,6 millióról 2,8 millióért cserélt gazdát. Karlovszky Bertalan Párizs című képének minden négyzetcentiméterén látszik, hogy Munkácsy műtermében nevelkedett festő készítette; 1,7 milliós ára ennek tökéletesen megfelelt.
Mivel nem voltak több tízmilliós értékek, így az összkép szempontjából volt fontos, hogy a millió körüli indulóárak elmozdulnak-e valamerre. Sajnos sok esetben nem ezt tették: például Egry József Hölgy narancssárga kalapban című korai olajképe vagy Aba-Novák Vilmos Körmenete még a kikiáltási árát sem kapta meg. Ezzel szemben kifejezetten jó eredmény a Kádár Béla Háborgó tengerére elkönyvelt 3,2 millió.
Barcsay Jenő 1928-as, Csendélet körtékkel című méretes olajképe volt az árverés egyik kulcsdarabja, unikális példány az életműnek ebből a korszakából. Ehhez képest szerény, 1,8 milliós kikiáltással kezdte, de azután csak 6 millióért lehetett hazavinni. Nem csodálkoznánk, ha máshol, máskor ennél még drágábban bukkanna fel.
A vásárlói választásokban nehéz volt meglátni a tendenciát. Láthatóan nem a minőség vagy a jól eltalált kikiáltási ár döntött, hanem az, hogy volt-e a teremben valaki, aki éppen azért a képért érkezett. Pekárytól például egy csendélet ára felment, egy gobelinterv (olyan témával, ami máshol aratni szokott) visszamaradt.
A kortársak művei közül igazi meglepetés voltBukta Imre2011-es Gereblyézője: 950 ezres indulásról 1,2 millióig vitték fel az árát. Ennél is feljebb ment Nádler István 1969-es Feszítése, a korszakban készült művek helye ugyanis már többnyire rögzült néhány gyűjteményben. A ritka alkalmat többen is próbálták megragadni, 580 ezerről indulva a 2,4 milliós licit lett a nyertes. Hasonló okokból 850 ezer forintnál fejezte be az árverést Bak Imre 1970-es Kompozíciója.
Gréczi Emőke
