Pontosan négy évvel ezelőtt a Focus című tekintélyes német hetilap robbantotta a hírt, hogy több mint 1200 eltűntként nyilvántartott vagy sohasem ismert műalkotás került elő a Hitler műkereskedőjeként is elhíresült Hildebrand Gurlitt fia, Cornelius müncheni lakásából. (Az ügy akkori állásáról a Műértő 2014. január–februári száma számolt be részletesen.) Az azóta több új fejezettel gazdagodott „Gurlitt-saga” számos tanulsággal szolgált, az elmúlt években sok mindent látunk új megvilágításban, és nyilvánvalóvá vált az is, hogy az időközben a gyűjtő salzburgi házában megtalált 303 művel gyarapodott állomány még jó ideig foglalkoztatni fogja a politikát, a szakmát és a közvéleményt is.
Max Beckmann: Zandvoort Strandcafé, 1934
A történet ezekben a napokban fontos állomásához érkezik: az egykoron Gurlitt birtokában volt összesen 1566 mű jó egynegyede, mintegy 450 festmény, grafika és szobor először válik hozzáférhetővé a nagyközönség számára. A berni Kunstmuseum, amelyre Gurlitt a gyűjteményt végrendeletében hagyta, 200 – zömmel papíralapú – munkát mutat be Elfajzott művészet – lefoglalva és eladva címmel. Már a címből is látszik, hogy a válogatás fő kritériuma nem a hordozó azonossága volt, hanem a művek közös sorsa: túlnyomó többségüket a vizsgálatok jelenlegi állása szerint a nácik 1937-ben parancsolták le németországi múzeumok falairól. A bonni Bundeskunsthalle (Szövetségi Műcsarnok) A náci éra műkincsrablása és a következmények címmel 250 olyan alkotást állít ki, amelyek felett ott lebeg az esetek túlnyomó többségében még nem igazolt gyanú, hogy jogszerűtlenül vették el őket korábbi, többnyire zsidó tulajdonosaiktól. (A gyűjtemény kifejezést a szakemberek Gurlitt esetében nem szívesen használják, hiszen itt valójában egy egykori műkereskedő gondosan megőrzött, a műfajokat, a stílusokat és a keletkezés idejét tekintve is igen heterogén árukészletéről van szó.)
Tekintsük át röviden, mi is történt a Gurlitt „leleplezésétől” a mostani kiállításokig vezető úton. A német hatóságok, melyeknek lelkiismerete restitúciós ügyekben mindmáig nem lehet teljesen tiszta, s amelyek arra sem tudtak igazán magyarázattal szolgálni, hogy a közvélemény miért csak a Focus írásából szerezhetett tudomást a műtárgyak több mint két évvel korábbi lefoglalásáról, elhatározták, hogy ezúttal alaposan utánajárnak a dolgoknak. Külön munkacsoportot hoztak létre a műtárgyak provenienciájának feltárására – ami persze a rendkívül magas tételszám és a csak nagyon hiányosan rendelkezésre álló dokumentáció miatt igen nehéz és időigényes feladat. A vizsgálatot eddig 495 tétel esetében sikerült lezárni, közülük 46-ot annak kimondásával, hogy a mű előtörténete nem rekonstruálható megnyugtatóan. Eddig mindössze 5 műről derült ki, hogy a „Raubkunst” kategóriájába tartoznak, azaz a nácik jogellenesen fosztották meg tőlük eredeti tulajdonosaikat. Közülük négynek – Pissarro, Matisse, Menzel és Liebermannn egy-egy alkotásának – a restitúciójára már sor is került.
Érdekesség, hogy az „elfajzottnak” minősített és a közgyűjteményekből száműzött művekre, melyek közül számos ment át Hildebrand Gurlitt kezén, az érintett gyűjtemények egy, a háború után hozott törvény értelmében ma nem formálhatnak jogot, ám ha e művek egy gyűjtő tartós letétjeként voltak kiállítva a múzeumban, az eredeti tulajdonos visszakövetelheti őket. 464 alkotás esetében nem merült fel a korábbi jogszerűtlen tulajdonosváltás gyanúja, s mivel a jelenleg még vizsgált 1051 tételből is csak 152-nél „rezeg a léc”, az elég hamar kiderült, hogy a sajtóban megjelent első hírekkel ellentétben nem a „Raubkunst” kategóriájába tartozó művek vannak túlsúlyban a hatóságok által előbb lefoglalt, majd – miután egyértelműen kiderült, hogy Gurlitt nem vádolható bűncselekménnyel – visszaszolgáltatott gyűjteményben. Gurlitt még megérte ezt a döntést, ám a visszakapott műveknek már nem örülhetett: 2014 májusában, nem sokkal szívműtétje után elhunyt. A meghurcolásaként megélt utolsó éveit nem bocsátotta meg Németországnak, végrendeletében az alkotásokat minden bizonnyal ezért hagyta egy svájci közgyűjteményre – arra a berni Kunstmuseumra, ahol most egyik kiállítása nyílik. Egyik rokona az idős Gurlitt beszámíthatatlanságára hivatkozva megtámadta ugyan a végrendeletet, ám a bíróság elutasította a keresetet. Sokáig rejtély volt, miért éppen a berni múzeum lett a kedvezményezett, mígnem néhány hete Eberhard W. Kornfeld, a svájci műkereskedők doyenje elmondta, hogy Gurlitt az ő berni árverezőházán keresztül értékesített időnként egy-egy festményt megélhetési költségeinek fedezésére, s ilyenkor mindig útba ejtette a Kunstmuseumot is, amelynek gyűjteményét igen nagyra tartotta. A kezdetben több százmillió, ma már inkább több tízmillió eurósra becsült hagyaték a kedvezményezett múzeum számára is komoly fejtörést okozott. Végül az elfogadása mellett döntöttek, nyilatkozatba foglalva, hogy jogos restitúciós igények esetén az érintett művekről azonnal lemondanak az eredeti tulajdonos, illetve annak örökösei javára.
A provenienciakutatáshoz hasonló nagyságrendű feladatot jelentett a 70 éve érintetlen műtárgyak állapotfelmérése, konzerválása és restaurálása is. Természetesen ez a munka sem ért még véget, de az szerencsére látszik, hogy egyetlen műtárgy sem szenvedett komolyabb károkat. Bernben egy „látványműhelyt” is berendeztek, ahol a látogatók munka közben figyelhetik meg a továbbra is lázas ütemben dolgozó restaurátorokat.
A közvéleményt persze elsősorban az érdekli, milyen értékeket rejt a sok évtizednyi lappangás után napvilágra került anyag. Legalább erre a kérdésre ma már pontos válasz adható, hiszen a kollekció leltározása befejeződött. A szakemberek 10-15 olyan festményt találtak, melyeknek egyedi értéke meghaladhatja az egymillió eurót; csúcsdaraboknak Claude Monet Waterloo Bridge, Paul Cézanne A Sainte-Victoire hegy és Vaszilij Kandinszkij Nehéz lebegés című munkái számítanak. A legértékesebb művek közé tartozik Max Liebermann Két lovas a strandon című, időközben restituált vászna is, amely 2015-ben 1,55 millió fontért kelt el a londoni Sotheby’snél.
Gurlittnak két felmenője, dédapja és nagynénje is festő volt; a kollekcióban ők ketten szerepelnek a legtöbb – összesen 246 – munkával. A nevesebb mesterek közül Liebermanntól 79 alkotást őrzött, őt Honoré Daumier követte 61, Emil Nolde 50, Henri de Toulouse-Lautrec 47 és George Grosz 46 művel, zömükben sokszorosított grafikákkal. Utóbbiak általában is az anyag gerincét alkotják, teljes darabszámuk 680, de sok – 566 – az egyedi papíralapú munka is. A festmények száma 180, míg 112 alkotást a leltár az „egyéb” kategóriába sorol, köztük a szobrok vannak többségben. Természetesen készült a művek korát bemutató statisztika is: eszerint a XX. századi művek dominálnak, de a XIX. századiak aránya is jelentős, 121 alkotás pedig még korábbi.
A jövő március elejéig nyitva tartó kiállítások amellett, hogy nyilvánvalóan jelentős közönségérdeklődést elégítenek ki, maguk is deklaráltan részei a provenienciakutatásnak. Rendezőik azt remélik, hogy a két tárlat és az ezekhez megjelentetett közös katalógus segít fényt deríteni néhány műtárgy ma még feltárásra váró előéletére.
Emőd Péter
Megjelent a Műértő 2017 novemberi lapszámában.
Műértő – művészeti és műkereskedelmi folyóirat A Műértő a HVG Zrt.
kiadásában megjelenő, szakemberek által írt és szerkesztett művészeti,
műkereskedelmi havilap. A múzeumi szférában és a műtárgypiacon érdekelt
valamennyi résztvevőhöz szól, igyekszik eligazítani a befektetési szándékkal
rendelkező üzletembereket. Nemzetközi kitekintéssel beszámol az árakról,
trendekről, jelentős aukciókról, vásárokról, kiállításokról és a színtér
meghatározó szereplőiről. Aktuális információkat és kritikai elemzéseket
közöl. Megjelenik minden hónap első péntekjén.
Főszerkesztő Andrási Gábor
Szerkesztő: Nagy Mercédesz
Hirdetés: Tasnádi Rózsa, tel.: 061-436-2450; hirdet@hvg.hu
Szerkesztőség:
1037 Budapest, Montevideo u. 14.
muerto@hvg.hu / www.muerto.hu
Előfizethető:
HVG Zrt. terjesztési osztály: ugyfelszolgalat@hvg.hu Kiadja a HVG Kiadó Zrt, Felelős Kiadó: Szauer Péter
