Az utóbbi fél-egy év egyik meghatározó, befektetői körökben egyenesen slágertémává váló története lett a nemesfémek drasztikus, történelmi léptékű áremelkedése, melynek okairól, a várható trendekről, az arany esetében pedig a klasszikus menedéktől a fiat-rendszer új alternatívájáig sok mindent lehetett olvasni. A jegybanki aranytartalékokkal összefüggésben egyes piaci szereplők a lakossági fizikai arany állományának növelését is egyértelmű szükségszerűségként kezelik, miközben az arany és az ezüst árának műtárgypiaci hatásairól szinte semmit sem hallani, holott a fizikai nemesfém befektetések elválaszthatatlanok ettől a szegmenstől.
A történelmi adatsorok – 50 éves visszatekintésben – nagyjából stabil árfolyamszintek mellett összesen két jelentősebb kiugrást mutatnak. Az első 1980 környékére tehető, és a Hunt fivérek spekulációjához, majd az annak nyomán kialakult buborék kipukkanásához köthető (Silver Thursday), a második 2010, valamint 2013 márciusa közötti 3 éves szakasz, amikor a bázishoz viszonyított csúcs nagyságrendileg háromszoros árat jelentett és jellegében sok szempontból rokonítható a mostani folyamatokkal.
Szűkülő kínálat, gyorsan növekvő ipari kereslet – 2010-ben a válságot követő ipari visszapattanás, ma többek között az IT szektor és a napelemes piac növekvő étvágya borította fel a korábbi egyensúlyt-, menekülő eszköz, hiszen a gazdasági és/vagy politikai kiszámíthatatlanság esetében a tőke biztonságot keres – 2010-ben az inflációs félelmek, ma a geopolitikai átrendeződés és vámháborúk félelme – miközben mindkét időszakra jellemző, hogy a növekvő spekuláció következtében öngerjesztővé vált az áremelkedés.
A 2010-ben induló emelkedő ciklus 2013-ra végleg visszájára fordult a megváltozott helyzet következtében. Leegyszerűsítve a monetáris szigorítás, az erősödő dollár és a stabilizálódó gazdaság véget vetett a ralinak és az árfolyam visszatért a 2007-es szintre.
Legalább egy évtizedre visszamenően elmondható, hogy az ezüstpiac a műtárgypiac egy meglehetősen csendes és kiszámítható része volt. Bizonyos életmódbeli változások – ma már kevesen fogyasztják teájukat ezüst készletből – ugyan erősítették a használati jellegű és a gyűjtői tárgyak közötti árak fokozatos eltávolodását, de mindez nem okozott rövid időn belül drasztikus fordulatokat. A mostani áremelkedés felkavarta az állóvizet és a nyersanyagárakkal leginkább korrelációt mutató – főként használati jellegű és 150 évnél nem régebbi – tárgyak piacán azonnali és jelentős drágulás következett be, felborítva a műtárgyak között korábban kialakult egymáshoz viszonyított ár/érték struktúrát. Ennek következtében a modern ezüstök (magyar fogalomhasználat szerint a céhrendszer 1867-es felszámolását követően, jellemzően már gépi eszközökkel készült tárgyak) ára rövid időn belül sokkal közelebb került az antik ezüstök (kézimunkával készült, XIX. század közepénél régebbi tárgyak) árához, ahol az ár meghatározása szempontjából – időben visszafelé haladva – kevésbé fontos az ezüst világpiaci ára, szemben az ötvösmunka ritkasággal és a művészi kivitel színvonalával. A kimagasló nyersanyag drágulás éppen ezért egyfajta anomáliát jelent, hiszen az amúgy is értékesebb antik ezüstök esetében az ezüst világpiaci áremelkedésének átárazását a piac keresleti oldala – legalábbis rövidtávon – nem tolerálja.
Befektetői és műgyűjtői szempontból ezáltal két izgalmas problémával állunk szemben. Egyrészt a nyersanyagárak emelkedésével kapcsolatos kérdésekkel, másfelől az antik és modern ezüstök egymáshoz való árazásának viszonyával.
Előbbi kérdést meghagyva a gazdasági elemzőknek, csupán a másodikra keresek választ a 2010-2013-as időszak relevánsnak látszó tapasztalatait figyelembe véve.
Ezüst rúd, modern gyertyatartó vagy cápás pohár?
Mit érdemes most venni? A befektetési ezüst (érmek, rudak) mellett szól a rendkívüli likviditás és a visszaváltással kapcsolatos viszonylag alacsony költség, ugyanakkor a befektetés jövőbeni értékét szinte kizárólagosan az ezüst világpiaci ára határozza meg.
A műtárgyak esetében sokkal szélesebb szempontrendszerben érdemes vizsgálódni. A funkcionalitás, az esztétikum, a gyűjtői szokások egyaránt befolyásolják az árakat és akár tompíthatják, akár erősíthetik a nyersanyagárak okozta kilengéseket. A nagyjából 15 évvel ezelőtti tapasztalatok tükrében pedig most azt is érdemes megvizsgálni, hogy az ezüst műtárgyak valamely szegmensében megfigyelhető-e alul- esetleg túlárazottság.
A kérdés megválaszolásához – jellegzetes tárgytípusokon keresztül – a mostani piaci folyamatokat szükséges összevetni a 2010-2013-as, valamint a köztes egyensúlyi időszak tapasztalataival.
A három jellegzetes és a műtárgyak piacához képest jellemőzen kiszámíthatóan árazható tárgytípus az 1830 és 1930 közötti bécsi gyertyatartók, az ezt megelőzően 1800 és 1830 között készült bécsi ampír gyertyatartók és a XVII. századi ún. augsburgi vagy nürnbergi cápáspoharak*.
A 2010-2013 közötti periódusban – euróban kifejezve – átlagosan 50%-kal volt magasabb a nyersanyag ár, ami az első tárgycsoportba sorolt termékek esetében egyértelműen megmutatkozott, hiszen 2013-at követően csak a legmagasabb eladási árak érték el a korábbi átlagot, míg az alacsonyabb áron elkelt termékek 50% környéki diszkontot szenvedtek el.
A gyűjtői szempontból izgalmasabb ampír gyertyatartók árára az ezüst világpiaci áremelkedése szinte egyáltalán nem gyakorolt hatást, ugyanakkor, annak csökkenése sem. Az árak stabilan maradtak 2013-at követően is. A legtermékenyebb német ötvösközpontokból származó átlagos kvalitású cápáspoharak esetében a 2010-2013-as periódus nem hozott áremelkedést a korábbi 3-5 évhez képest, viszont a nyersanyagárak korábbi, alacsonyabb szinten történő stabilizálódását követően kisebb léptékű és néhány évig tartó drágulás volt megfigyelhető.
Az elmúlt napok 30%-os esését, az ezt követő viszonylag jelentős visszapattanást, majd az újabb szignifikáns esést követően nem határozható meg egyértelműen a piac iránya, de a korábbi tapasztalatok alapján néhány következtetés mégis adódik.
Jelenleg a nyersanyagáraktól jobban függő ötvösmunkák euró/grammban kifejezett ára a korábbiaknál jóval közelebb került a gyűjtői szempontból kiemeltebb és stabilabb árszinttel rendelkező tárgyakhoz.
Ebből adódóan, amennyiben nem számítunk egy-két éven belül a korábbi, 3 euró fölötti csúcsot is meghaladó világpiaci árra, akkor a jelenlegi piaci környezet kifejezetten alkalmas az ezüst műtárgyportfólió átstrukturálására. Hiszen, ha tartósan magas marad a nyersanyagár – további emelkedés vagy 30%-nál kisebb korrekció – akkor minden valószínűség szerint új egyensúlyi állapotnak kell létrejönnie, amelynek során a modern és az antik árak ismét távolodni fognak.
Amennyiben ezzel ellenétes forgatókönyv valósul meg és a nyersanyagárakban jelentős visszaesés következik be, akkor a korábbi tapasztalatok alapján az azoktól leginkább függő ötvösmunkák ára fog zuhanni és nem a magasabb presztízsű tárgyaké.
Bármelyik változat is következik be, indokolt az antik tárgyak arányának növelése a modernek rovására a portfólión belül. A jelenlegi piaci helyzet kifejezetten alkalmas az ezüst műtárgyportfólió átstrukturálására, kivéve, ha fél-egy éven belül további kimagasló nyersanyagdrágulásra számítunk.
*17. századra jellemző pohártípus, melynek felületét aprólékosan poncolt díszítéssel alakítják ki.
A szerző a ResoArt Alapítvány kuratóriumának tagja.
Címlapkép forrása: Műtárgy.com
A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ
