Impozáns albumot állított össze a Bizományi Áruház Vállalat – jogelődjeivel együtt számolt – fennállásának 240. évfordulójára. Két történész (Koltai Gábor és Rácz Attila) és egy művészettörténész (Rózsavölgyi Andrea) feldolgozta a cég közel két és fél évszázadának legfontosabb történéseit, a szöveget pedig a BÁV archívumából és az árverésekről gyarapodó múzeumok anyagából származó műtárgyfotókkal illusztrálták.
A kötet nem titkoltan a közönségnek szól. Az elsősorban levéltári kutatásokra épülő szöveges tartalom a forrásokból kinyert adatok alapján vázol trendeket – kifejezetten történészi munka, mely kevéssé elemez, és alig következtet, inkább elmeséli, hogyan vált az első magyarországi zálogház a műkereskedelem néhol egyeduralkodó, máskor piacvezető, megint máskor konkurensekkel versenyben álló vállalattá.
A műkereskedelem története valójában social history – a politikatörténet és a művészettörténet hatása alatt. A témával foglalkozó szerzők nem tehetik meg, hogy figyelmen kívül hagyják a szereplők visszaemlékezéseit, a gyűjtők, művészek, műkereskedők, nepperek által alkotott háló alakulását és működését, amelyet a fennmaradt naplók, levelezések vagy életútinterjúk segítségével lehet rekonstruálni. Ugyanakkor egy műkereskedelemmel foglalkozó cég története megismerhető a működésével kapcsolatos dokumentumokból, telekkönyvi kivonatokból, cégalapítási és módosítási iratokból, szerződésekből és a leütési árak listáiból – ezeket meg is kapjuk a kötetben, mely az alcíme szerint is kizárólag a BÁV műkereskedelmi üzletágának 240 éves történetére hagyatkozik, tehát nem kívánja elemezni és megérteni a 240 év hazai műkereskedelmét.
Az olvasónak sokszor olyan érzése támad, hogy a BÁV sodródott az árral, tehetetlenebbül, mint a fürge privát konkurencia (például Ernst vagy Almásy-Teleki), a rendszerváltástól számított időszak pedig tényleg közismert. Mintha a cég stratégiáját sokkal inkább a jogszabályok (ezeket hosszan felsorolva a kötet végén találjuk), nem pedig az igények és a piac hullámai szabták volna meg. Úgy tűnik, hogy amikor a Postatakarék, majd a Bizományi egyedül maradt a színpadon, az egyszersmind a piac válságát is jelentette, amikor pedig versenytársakkal kellett szembenéznie, akkor sokszor nem tudta érvényesíteni hagyományait, erőfölényét, országos hálózatát vagy a zálogüzletág segítségét.
Az „egyeduralom” 1949 után pedig valójában csak a nyilvános műkereskedelem visszaszorítását és egy kézben tartását jelentette. Mert ugyan más műkereskedés nem működött az országban, ám a világháború előtti gyűjtők nagyobb mennyiségben adtak el – jobb híján – a múzeumoknak, a művészek pedig szinte mindent értékesítettek az Országos Képzőművészeti Kiállításokon. Ez akkor is a piac bizonyos formája, ha a vevő (akit hívhattak bár múzeumnak, minisztériumnak, pártirodának, tanácsnak) minden esetben az állam volt.
Ma is fennáll a kérdés, hogy a BÁV hol rontotta el, hogyan és miért engedte át viszonylag könnyen a területet a magánkereskedőknek 1988 után. Nos, a kötetben szerepel egy igazán jellemző adat: 1989 szeptemberében (!) szovjet festők munkáiból rendeztek kiállítást (a 79. művészeti árveréshez kapcsolódva), és ugyancsak szovjet művészek munkáit árverezték fél évvel később a 4. nemzetközi aukción, amelyhez német nyelvű katalógust jelentettek meg (a tételek árait német márkában tüntették fel). Tudjuk, hogy mindeközben már létezett a Szekeres Anna vezette Qualitas, és árverezett a Műgyűjtők Galériája – talán ha erre reagál az akkori cégvezetés, ma egészen más a Bizományi pozíciója a műkereskedelemben. (Persze könnyű utólag okosnak lenni; a BÁV állami vállalat volt, felülről diktált vagy kontrollált kiállítás- és üzletpolitikával, márpedig felül nem tudták, hogy a gyarapodó gyűjtőtársadalom már a magyar modernizmust, Nagybányát és a Nyolcakat keresi.)
A fő kérdés egy ilyen kötettel kapcsolatban az, hogy a cég szerepének változásai és a műtárgypiacra való hatása megjelenik-e a szövegben, illetve hogy a témával behatóbban foglalkozó szerzők, kutatók nyernek-e ezzel a könyvvel, kapnak-e a maguk hasznára fordítható adatokat és információkat. A válasz inkább igen, mint nem – hiszen például egy gazdasági-politikai válság mértékét kiválóan le lehet mérni (vagy igazolni) az árverésre bocsátott (és zálogba adott) tételek mennyiségével. Beszédes adat, hogy az I. világháborút és a trianoni békeszerződést követően négy hónapon belül, 1920 októbere és 1921 februárja között három Nemzeti Vagyonmentő Vásárt, azaz aukciót tartott az Állami Árverési Csarnok (szintén jogelőd), alkalmanként 1218, 1476 és 2120 tételt kínálva. Ugyanakkor az olvasó (ha szakmabeli) némi hiányérzettel teszi le a könyvet, mert a BÁV (vagy korábban: Postatakarék) szerepe ennél sokkal izgalmasabb volt, például a harmincas vagy az ötvenes–hatvanas években – és nem feltétlenül azért, mert a múzeumok állandó kiállításain látható műtárgyak némelyike ezekből a boltokból vagy árverésekről származik, és nem is azért, mert pár év alatt nagyjából kétszeresére növekedett a vállalat boltjainak száma. Tény, hogy az aukciós anyagok összeállításában és felmérésében közreműködő nagyszerű muzeológusok (Varju Elemértől Balogh Jolánon át Hoffmann Edithig és Felvinczi Takács Zoltánig) neve garanciát jelentett a tételek szakszerű meghatározásában, ám az effajta „emlékalbumokban” többnyire nem megnevezett statiszták – a mindenkori becsüsök és boltvezetők – „súgásai” kellettek olyan hatalmas gyűjtemények és vagyonok kialakulásához, amelyeket ma is borzongva emlegetnek a régiek. (Koltai Gábor–Rácz Attila–Rózsavölgyi Andrea: Szépség, szenvedély, századok, BÁV, Budapest, 2013, 97 oldal, ár nélkül.)
Gréczi Emőke
Megjelent a Műértő 2014. szeptemberi lapszámában
