A műtárgy.com az első félévben nyolcrészes sorozatban mutatott be ismert műgyűjtőket, azzal a nem titkolt céllal, hogy kedvet csináljon ehhez a nemes és értő kezekben befektetésként is figyelemre méltó eredményeket hozó hobbihoz. A cél új sorozatunkban is hasonló, ám ezúttal nem „fogyasztókat”, hanem „termelőket”, azaz neves és a gyűjtők körében is kedvelt hazai képzőművészeket szólaltatunk meg. A sort a külföldön is ismert és elismert, Herder díjjal kitüntetett festőművésszel, Birkás Ákossal kezdjük.
– Legutóbbi, nagysikerű egyéni tárlatod a debreceni MODEM-ben „A festő dolga” címet viselte. A kiállítás vizuálisan választ adott arra a kérdésre, hogy miben látod a festő dolgát, de most arra kérlek, tedd meg ezt szavakban is.
– Először is: a művész nem válaszokat ad, hanem kérdéseket konstruál. Aki úgy képzeli, hogy a művészet feladata a válaszadás, az nem művész, pláne nem mai művész. Például tipikusan válaszadó művészet volt a szocialista realizmus. De ma már nincs előírva, hogy mit kell a művel kapcsolatban gondolnunk és így hosszabb távon még ez a „rossz” művészet is kérdéseket tesz fel és érdekessé válik, legfeljebb nem esztétikai kontextusban.
– Ismert vagy arról, hogy érzékenyen reagálsz a minket körülvevő világ változásaira, problémáira.
– Az én eszményem egy nyitott társadalom, ahol egyenrangú emberek között intenzív a kommunikáció, a saját álláspont megtalálásának az izgalma. Amikor az elmúlt évtized közepén hazajöttem, azt hittem, az ország ebbe az irányba halad. Egy nagyon kommunikatív festői nyelvet kerestem és ezt a sajtó képvilágában találtam meg. Számomra a lényeg a kommunikáció volt, akár az úgynevezett „magas művészet” rovására is. Azt akartam, hogy egy kiállítás olyan legyen, mint a mozi, szóval érdekes és érthető. Ismétlem, abból indultam ki, hogy a társadalom egyre nyitottabb lesz. De most sajnos azt látom, hogy a dolgok az ellenkező irányba mennek. Ezért újra kellett gondolni a munkámat. A direkt kritikai kommunikációnak nem látom tovább értelmét, mert az ma nem jut túl egy szűk, elenyésző kisebbség körén. Valami eddig nem érzett összeegyeztethetetlenséget látok a világunkban, és erre reagálok az új munkáimmal, amelyek esztétikailag valamivel bonyolultabb nyelvet beszélnek.
– Úgy tudom, ezeket az új munkáidat hamarosan be is mutatod.
– Igen, mégpedig először, november 18. és január 16. között, a bécsi Knoll Galériában, majd jövő februárban ennek az anyagnak egy módosított, de ugyanazt a megközelítést tükröző változata a budapesti Knoll Galériában is látható lesz. A tárlat címe – „Az egész és a maradék” – önmagában is ellentmondás, hiszen ilyen tulajdonképpen nincs: az egésznek nincsen maradéka. Ez a cím arra utal,hogy a magyar társadalom egyfajta homogenitás irányába halad; kiszorul az az inhomogén elem, aminek pedig a társadalom kovászának kellene lennie.
– Mit tegyen az, aki nemcsak megnézni, de birtokolni is szeretné munkáidat?
– Régebbi képeim, így például a korábbi Fejek általában ritkán „mozdulnak” és ha mégis, akkor többnyire gyűjtők egymás közötti üzleteiben cserélnek gazdát; műkereskedésekbe, árverésekre csak elvétve kerülnek. Aki az új munkáim iránt érdeklődik, azt szívesen látom képnézésre és beszélgetésre a műtermembe is – de ha vásárlásra terelődik a szó, akkor az engem képviselő galériákhoz, a már említett Knoll-hoz, vagy a németországi EIGEN+ART-hoz kell irányítanom őket. Ez egyes gyűjtőket elriaszt, pedig egy alapszabályról van szó, aminek a betartása nélkül nem létezhet bizalmi viszony művész és műkereskedő között. A gyűjtők ugyan hajlamosak azt hinni, hogy így drágábban jutnak a kiszemelt munkához, valójában azonban egy műnek egyetlen ára kell, hogy legyen, és ez nem függhet a beszerzés csatornájától. Nem szeretek árakról tárgyalni, úgyhogy ezt a feladatot örömmel engedem át a galeristáknak.
– Hogyan látod – saját tapasztalataid alapján is – a kortárs gyűjtés magyarországi helyzetét?
– Rendkívül nagy volt az elmaradásunk ezen a téren, hiszen Nyugaton már a 60-as-70-es években úgy jártak az emberek kortárs kiállításokra, mint moziba vagy színházba és ez az érdeklődés a kortárs munkák áraiban is tükröződött. Az utóbbi időben sokat javult a helyzet, vannak már kitűnő munkát végző kortárs galériáink és hozzáértő, komoly műgyűjtőink a fiatalabb nemzedékek képviselői között is. Ez a művészekre is inspirálóan hat! Mert nem szabad elfelejteni, hogy a művészek, a közönség és a gyűjtők nagyon összefüggenek, úgymond együtt jönnek izgalomba. Ahogy nem jön létre fontos gyűjtemény jó művészet nélkül, jó művészet sem komoly gyűjtők nélkül. Én is jobban kivágom a rezet, ha úgy érzem, hogy figyelnek rám.
szerző: Emőd Péter/műtárgy.com
