A fotózás nyelve is változik – Beszélgetés Korniss Péter fotográfussal
A téli szünet után folytatódik a műtárgy.com neves kortárs vizuális művészeket bemutató sorozata. Ezúttal a hazai fotóművészet első Kossuth-díjas mesterével, az idén 80. születésnapját ünneplő Korniss Péterrel beszélgettünk.
Ha az 56-os forradalom leverése után nem tanácsolnak el az egyetemről, akkor ma egy jogásszal beszélgetnénk vagy a pályád előbb-utóbb mindenképp a fotó felé kanyarodott volna?
Akkoriban én még nem is hallottam a fotóművészetről és nagyon szerettem a jogot, úgyhogy minden bizonnyal megmaradtam volna azon a pályán. Ezzel együtt az eltávolításomat nem éltem meg végzetes drámaként. Később fel is ajánlották, hogy menjek vissza, de addigra már javában fotóztam és állásom volt a Nők Lapjánál. Amúgy mindig is elsősorban humán érdeklődésű voltam, már a középiskolában önképzőkört alapítottam a barátaimmal, mert sajnos olyan korban jártam gimnáziumba, amikor az iskola nem adott igazi műveltséget. Az adott helyzetben nem volt túl sok lehetőségem az elhelyezkedésre és amikor a Fényképész Szövetkezet háromműszakos segédmunkát ajánlott, úgy gondoltam, ez valamennyire közel áll az érdeklődésemhez. Először a fotókat szárítottam és kasíroztam, de lassan kapcsolatba kerültem a riportosztállyal és – egyelőre segéderőként – elkezdtem kísérni a fotóriportereket. Aztán beajánlottak külsőzni a Képes Sporthoz, ahol kiváló szakemberek közé kerültem – elég, ha Hemző Károly nevét említem. Azt hiszem, nagyon rossz sportfotós voltam, de sokat tanultam.
Betlehemesek a buszmegállóban (2012), gyclée print (2017), 73×110 cm. A művész jóvoltából
A tánc fotózása viszont végigkísérte pályádat. Azzal hogyan kerültél kapcsolatba?
Véletlenül. Egyszer be kellett ugranom egy beteg kolléga helyett vizsgaelőadást fotózni a Balettintézetben. Lőrinc György igazgatónak bevallottam, hogy még sosem csináltam ilyet, de lelkesedésem és tudásszomjam megtetszhetett neki, mert utána már ő hívott engem egy könyv fényképezéséhez. Azóta is töretlen kapcsolatom a tánccal előbb a Pécsi Balettnél folytatódott, majd megkeresett Novák Ferenc, a Bihari Táncegyüttes akkori vezetője és átnyergeltem a néptáncra is. Később Novák Tata volt az, aki 1967-ben magával vitt Erdélybe, szülőföldemre is, amit még gyerekként hagytam el. Az az út sok mindent meghatározott további pályámon. Beestünk a széki táncházba, s örökre belém ivódott, amit ott láttam. Egy olyan világ tárult a szemem elé, amiről itt Budapesten nem is tudtak és amiről biztos voltam, hogy el fog tűnni, talán már hamarosan. A fényképezőgépet pont arra találták ki, hogy ez ne történhessen meg. Azok a képek, amikről Pesten azt hitték, hogy előadásokon készültek, az ottani emberek hétköznapjait örökítették meg. S tették mindezt egy olyan időszakban, amikor Erdély, az ottani magyar kisebbség sorsa, kultúrája itthon még szinte tabutémának számított.
Ha valaki ismeri a titkot, akkor Te biztosan: mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fotós legyen?
Azt hiszem, mindenekelőtt a kielégíthetetlen kíváncsiság, továbbá az a szándék és képesség, hogy az ember felépítse a saját világát. A mai technikával tényleg akár egy fókát is be lehet idomítani arra, hogy fényképezzen, ezért most még sokkal inkább számít az, megvan-e a fotósnak a saját világa, ami rajta szűrődött át, amit ő alakított ilyenre és csak ő tud elmondani. És nem árt, ha van benne kellő eltökéltség, hit abban, hogy fontos, amit csinál.
Hosszú pályád alatt a fotózás technikája rengeteget változott. Mennyiben jelentettek ezek a változások új lehetőségeket is?
A lényegen az új technikák nem változtatnak, de tény, hogy gyorsaságuk olyan előnyt jelent, hogy a riportfotózásban ma már egyeduralkodó a digitális technika. Sokszor viszont a téma mondja meg, hogyan dolgozzuk fel. A betlehemes játékokat például régóta fotózom. Néhány éve Debrecenben egy fesztivál keretében a betlehemes csoportok városszerte modern épületek előtt adták elő játékukat, ami a hagyományok és a jelen izgalmas találkozása volt. Sokat gondolkodtam, hogy ezt filmen vagy digitálisan örökítsem meg. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert ez a történet a jelenben játszódik, aminek, akár tetszik, akár nem, ez a technikája. De ennél sokkal fontosabb, hogy az idők változásával a fotónak is más lett a nyelve. Egy vers sem azért más ma, mint Petőfi korában, mert akkor lúdtollal írták, ma pedig bepötyögik a számítógépbe. Ettől persze Petőfi nyelve máig csodálatos, de mi mégsem azon a nyelven írunk.
A dokumentumfotóstól a néző általában valamiféle semlegességet, hűvös tárgyilagosságot vár el. Ez az egyetlen járható út?
Nem és biztosan nem az én utam. 1978-tól tíz éven keresztül követtem kamerámmal egy ingázó kubikus életét, ebből lett a Vendégmunkás-sorozat. Az első másfél évben törekedtem a távolságtartásra, ha úgy tetszik, az objektivitásra, de nem működött a dolog. Be kellett látnom, hogy ez nekem nem áll jól. Azt kell inkább csinálnom, amit én tudok; azaz például fel kell vállalnom, hogy érzelmesebb vagyok. Szerettem és tiszteltem ezt az embert és elkezdtem beengedni ezt az érzést a képekbe. Ettől a pillanattól minden megváltozott, már nem kellett erőszakot tenni magamon. Egyébként nem ragaszkodom ahhoz, hogy engem feltétlenül dokumentumfotósnak tartsanak és elfogadom, hogy ennek a műfajnak a kötöttségeit és határait különböző alkotók és különböző nézők eltérő módon ítélik meg.
Hol láthatók munkáid jelenleg és a közeljövőben?
Február 19-ig még megtekinthető a Betlehemesek című tárlatom, abban a városban, ahol ezek a fotók születtek, azaz Debrecenben, a MODEM-ben. Közben pedig már készülök az életműkiállításomra, aminek szeptember 28-tól a Magyar Nemzeti Galéria ad otthont. Itt nemcsak a már ismert munkáim szerepelnek majd, hanem egy vadonatúj sorozat is, ami elég nehezen akart megszületni, de a kiállításra végre sikerült befejeznem. A Galéria nagy tárlatához kapcsolódva, október 19-től a Várfok Galéria is bemutat egy válogatást képeimből. Úgy érzem, a két kiállítás jól ki fogja egymást egészíteni.
Hol juthat hozzá fotóidhoz az, aki otthon is gyönyörködni szeretne bennük?
Ha öreg fejjel is, de néhány éve lehorgonyoztam egy kereskedelmi galéria mellett, ami jó döntésnek bizonyult. Akkor tettem ezt meg, amikor régi barátom, a Várfok Galériát vezető Szalóky Károly elkezdte beemelni a fotót is a portfóliójába. Tisztán fotós galéria alig van ma Magyarországon, de nekem szimpatikus az olyan program is, ami a vizuális művészet különböző műfajait együtt mutatja be. A galériás kötődés nemcsak kiállítási lehetőségeket jelent, hanem azt is, hogy végre nem nekem kell tárgyalnom a műveim eladásáról. Nekem ez púp volt a hátamon, a Várfok viszont szívesen látja a munkáim iránt érdeklődőket.
Szerző: Emőd Péter
műtárgy.com
…
