Veszprém az egyik legkisebb megyeszékhely, jelentős történelmi és egyházi hagyományokkal, a múlt század második harmadában drasztikusan felduzzasztott népességgel (és a történelmi városmag egy részének „rehabilitációjával”, benne a „toronyházzal”), kapcsolódva a második világháború után idetelepített egyetemhez, valamint egy kétosztatú múzeumi rendszerrel: a megyei – ma már városi – múzeummal (Laczkó Dezső Múzeum) és a város által létrehozott művészeti központtal, a Művészetek Házával. A kettő koncepciója még véletlenül sem fedi egymást, legfeljebb azonos forrásból igyekeznek a maguk részére minél több pénzt kinyerni, így láthatóan békésen megférnek egymás mellett. (Noha a közelmúltban fontos, várbeli turisztikai pontok működtetése került át az egyiktől a másikhoz, a fenntartó persze változatlanul a város.) A Laczkó Dezső Múzeum adja a hagyományos helytörténeti, néprajzi, régészeti gyűjteményt, a Művészetek Háza szállítja a képzőművészeti kiállításokat, ugyanakkor a város kulturális koncepciójában még mindig szerepel egy „képtár” létrehozása, mert a múzeumok, muzeális intézmények, kiállítóterek között ilyen még mindig nincs, illetve csak névleg van Veszprémben.
A rendszerváltás követően a lepusztult, korszerűtlen terekben működő, fásult művelődési otthonokat a vidéki nagyvárosokban rendszerint felváltotta (vagy kiegészítette) a „művészetek háza”, amely funkciójában éppúgy összművészeti, mint elődje, csak éppen a „közösségi ház” funkciókat (sakk-kör, nyugdíjasklub stb.) teljes egészében lecserélték kultúrára: színházra, filmklubra, irodalmi programokra és kiállításokra. Ahol lehetett, épületet is korszerűsítettek ehhez, mint Miskolcon a mozit vagy Szekszárdon a zsinagógát. A veszprémi is nagyjából ezt az utat járta be, hiszen nemcsak az egykori Georgi Dimitrov Megyei Művelődési Központ feladatainak egy részét, de a vezetőjét és munkatársát (Fenyvesi Ferenc, Holényi Zsuzsa) is átvette az 1993-ban alapított Művészetek Háza, ezzel egy időben pedig létrejött a Városi Művelődési Központ is: az előbbi feladata a város és a régió művészeti életének koordinálása, az utóbbié a közművelődés feladatainak ellátása lett. 1990 után az önkormányzat mindent megtett annak érdekében, hogy a városit és a megyeit minden téren szétválassza, valamint hogy tiszta profilokkal rendelkező kulturális intézményeket hozzon létre. (A megye közművelődési hálózatának működtetésére a szintén 1993-ban alapított Közművelődési Intézet volt hivatott.)
Részlet a veszprémi Modern Képtár – Vass László gyűjtemény állandó kiállításából:
szemben középen Konok Tamás munkája
Egy modern szemléletű, a megyei múzeumtól független városi galéria vagy képtár létrehozására máshol is találunk példát, a rendszerváltás előtti és utáni időszakból egyaránt, példaként említhetjük a Szombathelyi Képtárat, a Miskolci Galériát, a székesfehérvári képtárat (Deák-gyűjtemény) vagy a győri városi múzeumot. A megyei múzeumok gyűjteményeiben – ritka kivételtől eltekintve – éppen a képzőművészet volt (és van) alulreprezentálva, az épületek sem voltak alkalmassá téve modern vagy kortárs kiállítások megrendezésére, és ez a helyzet a városokat függetlenül gondolkodó, művészettörténészek, képzőművészetben jártas kurátorok által vezetett képtárak létrehozására inspirálta. A képtárak, kiállítóhelyek alkalmasak lehettek és lettek arra, hogy egy másik közönség figyelmét is felkeltsék a város és intézménye iránt. A győri példán (lásd: MúzeumCafé 42. – a szerk.) láthattuk, hogy egy új művészeti intézmény megalapításának motorja lehet a polgármester, ha rendelkezik némi affinitással a kultúra, a művészetek iránt. Veszprém is jól járt tizenhat évig regnáló polgármesterével, Dióssy Lászlóval.
A feladat egy karakteres, helyi gyökerekkel nem igazán rendelkező intézmény létrehozása volt, amely legalább az országhatárokon belül bárhol ismertté válhat. A veszprémi Művészetek Háza sokszínű kulturális központ, irodalmi lapot ad ki, felolvasóesteket, zenei eseményeket rendez, ezúttal azonban a kiállításait és gyűjteményeit, képzőművészeti programját tekintjük át. Ma két helyszínen három állandó gyűjtemény és három kiállítóhely tartozik az intézményhez, és a közelmúltig a Tűztorony, a Hősök Kapuja és a Bakonyi-ház is a Művészetek Házához tartozott – ezeket azonban ma már a Laczkó Dezső Múzeum kezeli. Központi épülete a Vár utcában található (ezt az emblematikus címet őrzi nevében az irodalmi folyóirat és kiadója is), a Tűztorony tövében, amely mai formáját csak a Vass-gyűjtemény 2003-as megnyitásával nyerte el. Itt működött korábban is, városi tulajdonban lévő kiállítóhelyként a Csikász Galéria: a helyi piarista gimnáziumból eltávolított, később mégis egyházi segítséggel Münchenben tanuló, harmincévesen elhunyt szobrász hagyatéka 1984-ben került a megyei múzeumba, amelynek képzőművészeti kiállítóhelye még ugyanebben az évben felvette a művész nevét, és viseli azt azóta is. Az 1990 előtt Bakonyi Múzeum néven működő megyei intézmény első, valóban modern képzőművészettel foglalkozó munkatársa Gopcsa Katalin volt, aki a nyolcvanas évek második felétől vásárolta a múzeum számára a megyéhez kötődő képzőművészek alkotásait, illetve rendezte az őszi, majd téli tárlatokat – ezek lebonyolítása 1992 után a városi Művelődési Központhoz, 1993-tól a Művészetek Házához tartozott és tartozik most is, de már háromévenként rendezendő Tavaszi Tárlatként. A megyei múzeum képzőművészeti programjának elsődleges helyszínéül a tihanyi filiálé (Tihanyi Múzeum) szolgált az 1971-ben elindított kisgrafikai biennáléval, ugyanakkor Veszprémben a már említett „Dimitrov” progresszív képzőművészeti programot vitt: Vojnich Erzsébet első önálló kiállítását itt rendezték 1983-ban (Supka Magdolna nyitotta meg), de rögtön a diploma után Szirtes János is itt kapott lehetőséget bemutatkozni. A művelődési ház Vizuális Műhelyéből – ezt 1987-től vezette Hegyeshalmi László, aki ma a Művészetek Háza igazgatója – sokan kerültek a Képzőművészeti Egyetemre, és a WIM, azaz a Veszprémi Vizuális Műhely ma is működik ennek az intézménynek az égisze alatt. (Deli Anett, Szabó Dezső, Csiszér Zsuzsi, Zachar István – csak néhány név a WIM-ből indult művészekből.)
A Turányi Gábor építészirodája által felújított épületben 2003 júniusában nyílt meg a Modern Képtár – Vass László gyűjtemény, amelynek állandó kiállítását kétévente átrendezik, hogy az anyag minél nagyobb hányada a közönség elé kerülhessen. Jelenleg a gyűjtemény nemzetközi darabjai fogadják a látogatókat. Ezen a részleten Torsten Ridell, Paul Uwe Dreyer, Manfred Mohr és Fajó János képei mellett Mata Attila és Carl Magnus plasztikái láthatók
A Művészetek Háza 1993-as megalapításakor megkapta a Vár utcai épületeket, vagyis a Csikász Galériát, a Kisgalériát a környező romos épületrészekkel, valamint a Várgalériát az erősen felújításra szoruló Dubniczay-palotában, vagyis az épületek többsége használhatatlan állapotban volt, a kiállítóterek pedig fűtés híján csak időszaki tárlatokra voltak alkalmasak. A Tűztorony felcsalogatta ugyan a turistákat a várba, de évek teltek el, amíg igazi, nemzetközi figyelemre is érdemes kiállításokat tudtak rendezni. Mivel az alapítók szándéka egy modern és kortárs kiállítási központ létrehozása volt, a lepusztult műemlék épületeket ennek az igénynek megfelelően kellett átalakítani. Bár 1993-ban erről még szó sem volt, az élet úgy hozta, hogy két tekintélyes gyűjtemény gazdáját is sikerült meggyőzni arról, hogy – letétként – Veszprémre bízzák a gyűjteményüket (holott a városhoz nem kötődtek korábban), és végül ez vezetett ahhoz, hogy a beruházásokhoz szükséges anyagi forrás is mindkét épület esetében meglegyen.
Egy letétként befogadott gyűjtemény adottságai jelenthetnek előnyöket és kötöttségeket is, különösen ha nem egy nagyobb múzeumi képzőművészeti gyűjtemény fogadja be, hanem önálló kiállítóhely épül rá. Felvállalásával az intézmény elfogadja, hogy nem bővítheti belátása szerint, és bár a gyűjtő személye tekintélyessé teszi, magát a kiállított anyagot személytelenné kell tenni, hiszen a gyűjtőtől függetlenül is működnie kell a nyilvános térben, és többet kell mutatnia, mint az adott gyűjtő ízlését. Legyen globális, tágabb összefüggésben is érvényes. Az is kérdés, hogy mennyiben határozza meg a mellé tett időszaki kiállítások programját, hiszen a kettő együtt alakítja a kiállítóhely arculatát.
A veszprémi várban álló Dubniczay-palota felújításának története és a bázeli László Károly-gyűjtemény magyarországi elhelyezésének lehetőségéről szóló tárgyalások nagyjából egyszerre indultak: az épületre a tervpályázatot 1997-ben írták ki, a gyűjteményt először 1996-ban mutatták be a Műcsarnokban. Végül Egy évtized kellett ahhoz, hogy a két projekt egymásra találjon. A képen jobbra Schönberger Armand 1937-es Önarcképe látható.
A „cipőművész” Vass László gyűjteménye 1996-ban mutatkozott be a szélesebb nyilvánosság előtt az Ernst Múzeumban, ekkor jelent meg róla az első komolyabb publikáció is, Sík Csaba kötete. Ezt követően Kaposvár, Győr és 1999-ben a veszprémi Csikász Galéria is vendégül látta a gyűjteményt, ekkor vetődött fel először, hogy a kollekció ebben a városban kapjon állandó kiállítási lehetőséget. Ehhez azonban a Tűztorony tövében lévő épületeket alaposan fel kellett újítani és átépíteni, hogy egy alapvetően konstruktivista gyűjtemény, valamint a kapcsolódó időszaki kiállítások számára alkalmas legyen. Vass László a hetvenes évek második felétől következetesen építi geometrikus művészetre épülő, ma már nemzetközi rangú kollekcióját, így döntésével, miszerint Veszprémet választja állandó kiállítása helyszínének, ezzel – bizonyára közvetlenül erre vonatkozó szándék nélkül – azt a feladatot rótta a városra, hogy a továbbiakban a gyűjtemény rangjának megfelelően működtesse az intézményt, vagyis a gyűjtemény tematikájához illő nemzetközi kiállításokat rendezzen. Hosszabb távon pedig nyilván az volt Veszprém és Vass László érdeke, hogy a Vass-kollekció ne maradjon egyedül. A Modern Képtár–Vass László Gyűjtemény alapításáról 2000-ben írták alá a szerződést, a Vár utcai lepusztult műemléképület-együttest végül a város Vass László anyagi hozzájárulásával építette újjá, hiszen a minőség nemcsak szándék kérdése, de költségigényes is. A kiállítótér kialakítása százharmincmillió forintba került, ennek hatvan százalékát állta a város, a minisztériumi és pályázati kiegészítés mellett a gyűjtő tizenötmillió forinttal segítette az építkezést. A három épület átalakítását és összekötését Turányi Gábor irodája végezte, az eredeti, 18–19. századi kialakítások megtartásával. (Az épületeket iparosok építették, az előző századfordulón Pápay Viktor festő és rajztanár lakta, illetve használta műteremnek. A szomszédos Hősök kapuja és látogatóközpont rekonstrukciójával később szintén Turányiékat bízta meg a város.) Az eredmény, a tiszta, harmonikus minimálterek, világos formák korrelálnak Vass László cipőszobraival és gyűjtői ízlésével. A viszonylag kis méretű, intim „szobák” mellett a tetőtérben létrejött – szintén Vass László gyűjteményére alapozva – egy komoly szakkönyvtár is. A szerződés szerint a letét huszonöt évre szól, a gyűjteménynek egyszerre nagyjából a negyede látható Veszprémben, a két-háromévente más-más tematika szerint újratervezett állandó kiállításon. Emellett a Művészetek Háza utaztatja is a gyűjtemény darabjait külföldi kiállítóhelyekre, elsősorban német galériákba. A képtár 2003 júniusában nyílt meg (lásd: MúzeumCafé 1. – a szerk.), ennek alkalmából a gyűjtő a városnak ajándékozta Pán Márta Lencse című szobrát, ez az alkotás fogadja ma is a képtár látogatóit. Az első alkalommal egy áttekintés fogadta a látogatókat, többek között Konok Tamás, Hencze Tamás, Fajó János, Barcsay Jenő, Gál András, Josef Albers és Hartmut Böhm műveivel. A nyitótárlat után az állandó kiállítást 2005 márciusára rendezték át Konstruktív koncepciók címmel, 2007-ben a gyűjtemény monokróm műveiből állították össze az új tárlatot. Már a nyitás évében, mely a Művészetek Háza tízéves jubileumát is jelentette egyben, Lossonczy Tamás előtt, 2004-ben Megyik János, 2005-ben Arnulf Rainer, 2006-ban Korniss Dezső, 2007-ben Victor Vasarely, 2008-ban Günther Uecker, 2009-ben Barcsay Jenő, 2010-ben Nem’s Judit kapott önálló kiállítást. Ez a néhány név is jelezi, hogy az alapgyűjtemény mennyire meghatározta a későb-biekben is a képtár programját. (A Veszprémbe többször visszatérő Uecker 2008-ban kifejezetten a Vass-gyűjteményben rendezett kiállítására készített egy sorozatot 8 Képstruktúra Veszprémnek címmel.) Művészként, kurátorként az intézményt vezető Hegyeshalmi László mellett Geskó Judit is közreműködik a kiállítások létrehozásában és a Vass-gyűjteményhez kapcsolódó kötetek összeállításában. A gyűjtemény nemzetközi anyagát ismertető impozáns kiadvány tavaly jelent meg (lásd: MúzeumCafé 45. – a szerk.). Az állandó kiállítások változtatása lehetővé teszi, hogy a gyűjteménynek mindig újabb és újabb szelete váljon nyilvánossá, az új szerzemények bemutatása pedig érzékelteti, hogy a kollekció változik, a tárlat ebből csak egy pillanatképet mutat.
A Dubniczay-palota emeleti teremsorának különlegessége a díszítő falfestés, amelynek termenként eltérő formáival és színvilágával találkozik a látogató. a festett falak miatt ezekben a terekben nem lehet a festményeket a falakra rögzíteni, így a műtárgyak a padlóhoz rögzített állványokon tekinthetők meg. ezen a felvételen. A 18. században divatos egzotikus, pálmafa mintás falfestés előtt Kádár Béla Újszülött című festménye látható
Veszprém 1997-ben írt ki pályázatot a Dubniczay-ház felújítására, amelyben a már ekkor is működő Várgaléria és Téglagyűjtemény (lásd: MúzeumCafé 18. – a szerk.) mellett egy „Európa-házat” is ki kellett volna alakítani. Ebből a Várgaléria a Művészetek Házához tartozott, a Téglamúzeum viszont az Építészeti Múzeumé, a Művészetek Háza működtetésében. Mivel a felújítás költségét akkor nem tudták előteremteni, 2002-ben egy újabb pályázatot írtak ki, amelyben az a két kiállítóhely mellett már a László Károly-gyűjtemény elhelyezése volt a cél. A házat Dubniczay István kanonok építtette 1751-ben, építéstörténetét már a nyolcvanas években Kralovánszky Alán tárta fel. Az épület éke a belső falfestés, amely termenként eltérő formákkal és színvilággal kápráztatja el a látogatót, ezekben a terekben nem is lehet a festményeket közvetlenül a falakra rögzíteni, a műtárgyak padlóra rögzített állványokon tekinthetők meg. Az építkezés 2005-ben kezdődött el, a rekonstrukciót Karácsony Tamás építészirodája végezte, amelynek során két emeleten kapott helyet a László Károly-gyűjtemény (lásd: MúzeumCafé 18. – a szerk.), a földszinten időszaki kiállításokat befogadó tér, az egykori pincében pedig a Téglagyűjtemény található.
A pécsi születésű, 1945-től Bázelben élő, eredetileg orvosnak tanuló László Károly sokszínű gyűjteményét 1996-ban ismerhette meg a magyar közönség a Műcsarnokban rendezett kiállításon. A gyűjtemény kálváriája, honkeresése hosszú történet: egy darabig a Kiscelli Múzeumban őrizték letétként, majd a Fővárosi Önkormányzat az Átrium mozi erre a célra történő átépítésével próbálta volna megoldani az anyag végleges elhelyezésének gondjait, hiszen a gyűjtő azzal a feltétellel ajándékozta Budapestnek a gyűjteményt, hogy a város megfelelő otthont, állandó kiállítási lehetőséget talál neki. Mint tudjuk, ez nem történt meg, ám Veszprém tudott olyan épületet mutatni László Károlynak, amiért hajlandó volt megkötni a letéti szerződést. Első körben öt évre szólt a megállapodás, ezt 2011-ben a felek további tíz évre meghosszabbították. Hogy mennyire szolgált megelégedéssel az együttműködés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy László Károlyt 2013-ban – kívánságának megfelelően – Veszprémben temették el.
A több mint hétszázmillió forintba kerülő, javarészt uniós támogatásból megvalósult rekonstrukció idején Karácsony Tamásék felkeresték a gyűjtőt bázeli otthonában, hiszen a kiállítóterek kialakításában a művek adottságait és a gyűjtő ízlését és személyiségét is figyelembe kívánták venni. Az állandó kiállításra szánt műveket László Károly választotta ki, és csak azokat szállíttatta Veszprémbe, amelyek a közönség számára láthatók; egyetlen műtárgy sem lehet raktárban. Az állandó kiállítás öt év után változott, de voltak már kiegészítő kiállítások a gyűjtemény egyéb tematikájába tartozó darabokból (keleti tárgyak, fotók, robotok). A Vass-gyűjteménytől eltérően ez az anyag egy évszázadot fog át, stílusát tekintve igen változatos, hiszen a Római Iskolától a naiv művészeten és a kubizmuson át a pop artig és a kinetikus művészetig tart a szemle. A bemutató installációja Klobusovszky Péter munkája, a kiállítások kurátorai Sz. Szilágyi Gábor és Hegyeshalmi László. A terekben a művek nem fedik el a falfestéseket, elrendezésük igazodik a termek adottságaihoz, a néhol gigantikus méretű, „központi fűtéses” kályhákhoz. A sokféleség okán a termek egy-egy művész nevét viselik (Molnár-C. Pál, Moholy-Nagy, Bihari, Bokros Birmann, Pekáry), jelezve a válogatás logikáját.
Az első emelet legnagyobb termét Moholy-Nagy Lászlóról nevezték el, többségükben itt kaptak helyet a magyar származású, de tehetségüket az emigrációban kibontakoztató művészek alkotásai. A nagy méretű kép (balra elöl) a Párizsban élt Réth Alfréd 1952-es Geometrikus kompozíciója, míg a falakon körben Beöthyné Steiner Anna, Ébneth Lajos, Forbát Alfréd, Tröster Vera kompozíciói, a posztamenseken Beöthy István szobrai láthatók
Bár a Művészetek Háza nem múzeum, de rendelkezik saját gyűjteménnyel – tudtuk meg Hegyeshalmi Lászlótól. Elsősorban veszprémi kötődésű művészek műveit vásárolják, pályázati pénzekből vagy személyes kapcsolatok révén tudják a gyűjteményt gyarapítani. A Várgalériában vagy a Csikász Galériában rendszeresen láthatók a városhoz vagy a megyéhez kötődő művészek kiállításai, és ők állítanak ki a háromévenként megrendezett Tavaszi Tárlaton is. Szabó Dezső, Szöllősi Tibor, Deli Anett, Somody Péter, Szilágyi László, Ézsiás István, Kovács Endre, a régebbiek közül Bognár Zoltán, Bojtor Károly, Ircsik József neve szerepel az intézményvezető hevenyészett felsorolásában, aki a már említett WIM vezetése mellett a kezdetektől kurátorként dolgozott a Művészetek Házában, 2003-tól szakmai igazgatóhelyettes, 2006 óta pedig igazgató. 2005-ben indították útjára a D’Arts Digitális Művészeti Fesztivált, amely a számítógépet mint a képalkotás eszközét tekinti témájának. Az érdeklődés nem véletlen, hiszen a Művészetek Háza képzőművészeti referense, Áfrány Gábor maga is médiaművész. A kortárs művészetben való tájékozódást, élményszerzést minden korosztály számára a múzeumpedagógiai foglalkozások segítik elő, amelyeket Környei Ágota festőművész, múzeumpedagógus koordinál.
A László Károly- és a Vass-gyűjtemény mellé évente három-négy időszaki kiállítás kapcsolódik, a Várgalériában és a Csikász Galériában évente ennél még többször is nyílik új tárlat. A Dubniczay-palota a Művészetek Háza leglátogatottabb kiállítóhelye, ebben vélhetően az épület iránti érdeklődés is szerepet játszik. Emellett a Várgalériába nyaranta közönségcsalogató kiállításokat szerveznek (Radnai-gyűjtemény, játékok és robotok a László Károly-gyűjteményből, párizsi magyar fotográfusnők stb.). Idén tavasszal a Nyugati Diaszpóra rendezvénynapok programsorozatához kapcsolódott a Vass-gyűjtemény, amely azokat a műveket állította ki, amelyeket Vass László az emigráns magyar művészektől vásárolt a nyolcvanas évektől levelezés útján, illetve a László Károly-gyűjtemény, ahol Beöthy István és Martyn Ferenc egymást inspiráló művészetére emlékeztek.
Szerző: Gréczi Emőke
Fotók: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé
Megjelent a MúzeumCafé 47. lapszámában
