A fotográfia az első technikai művészet az emberiség írott történetében. Megvalósulását tekintve viszont rendkívül sérülékeny, javarészt papíralapú műtárgyakat hoz létre. A közgyűjteményeinkben föllelhető fényképek helyzetéről beszélgettünk Flesch Bálint fotóművésszel (Műértő, 2016. május), fotótechnika-történeti szakemberrel.
– Mi váltotta ki azt, hogy fotóművészeti tevékenységed mellett a XIX. századi eljárások felé fordultál?
– 1975-től a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoztam mint fotós, és sokféle történeti technikával készült fényképpel, negatívval kerültem kapcsolatba. A fordulópont az volt, hogy behoztak egy kromotípiát, mondván: ez egy dagerrotípia. Próbáltam tájékozódni a múzeumi világban, hogy mi ez, és hogy csinálták, de senki sem tudott segíteni. Utána kellett kutatni, és ez több esetben is megismétlődött. Aztán kiderült, hogy ez a kutatás hiánypótló.
Székely Aladár, Ady portréja
– Mikor kezdtél a régi technikákkal foglalkozni?
– Megismerkedtem Kincses Károllyal, akit már akkor is érdekelt a fotótörténet. Elhatároztuk, hogy szervezünk egy fotótábort. Őt a megkomponált egyedi kép érdekelte, engem pedig a történeti eljárások. Így kezdődött a legendás gödöllői fotótechnika-történeti táborok sora (1985–1990), ahol te is a kezdő csapatban voltál.
– Milyen szakirodalmat találtál ehhez itthon?
– Magyar nyelvű modern szakirodalom gyakorlatilag nem létezett. Ma sincs sok. A régi, korabeli könyvekhez se volt könnyű hozzáférni, sőt magyarul nem is volt irodalom. A gyakoribb német nyelvű szakirodalmat használták nálunk is a régebbi időkben, mert az volt a hivatalos nyelv. Ma sem vagyunk elkényeztetve a hazai történetre is reflektáló magyar szakirodalommal. Néhányan, így köztük én is, honlapot, blogot tartunk fenn az informálásra (http://archfoto.atspace.eu/, http://archfoto.blog.hu/). Újabban a Facebook szakmai csoportjai is elősegítik a kommunikációt.
– Mekkora nemzetközi szakirodalmat kellett áttanulmányoznod, és milyen nyelveken volt ez elérhető?
– A modern szakirodalom főleg Amerikában keletkezett, és nagyjából az ottani történetről is szólt, mert ott volt pénz és hajlandóság a kutatásokra. Ennek ma is vannak következményei: gyakori például, hogy az európai fotótechnika-történeti könyvekben az amerikai dagerrotípia robbantott ábrájával illusztrálják a dagerrotípia védőcsomagolását, pedig európai rendszerűek is vannak, de arról nem írtak a forrásaik. Továbbá ezekre a technikákra angol szavakat használnak a saját nyelvükben is meglévő megnevezések helyett. Bár anyagi lehetőségem most sincs sok értékes műre, de hála az internetnek és az ismerős kollégáknak, itthonról és a világból azért elég sok mindenhez hozzá lehet már férni. Nem vagyok nyelvzseni, de „fotótörténetül” pár nyelven elboldogulok a nemzetközi szövegekkel. Kitekintve egyre jobban látom, hogy mennyi mindent nem tudok még.
– A történeti technikák megismerése után egyenes út vezetett a restaurálás felé?
– Nem lehetett megúszni… Persze idővel kiderült számomra: a hazai gyakorlatból leginkább a prevenció, a megelőző műtárgyvédelem, vagyis a konzerválás hiányzik. Piaci kereslet, sőt nyomás viszont inkább a restaurálás irányából van. Ennek a vonatkozó kultúra és némely ismeretek hiánya mellett a sikerélmény-tényező az oka: míg restaurálás esetén az előtte és utána állapot között jól látható különbség mutatkozhat, addig a konzerválás maximális sikere az lehet, hogy az anyag mindörökre az eredeti állapotában marad. Vagyis látványos elem nincs benne, annál több munka és költség. Ráadásul ezt a szintet a gyakorlatban nem is lehet elérni, mert valamennyi romlás így is lesz, csak jóval kevesebb. A pénz- és egyéb források képviselőinek ennélfogva elég mérsékelt a lelkesedése gyűjteményi területen. Az 1990-es években – amíg a részvétel finanszírozható volt számomra – nemzetközi kongresszusokon is tartottam előadásokat. Ma már a tárgyi és gazdasági feltételek hiánya miatt szinte csak elméleti tevékenységre van módom. Tagja vagyok a Magyar Nemzeti Múzeum dagerrotip anyagát feldolgozó kutatócsoportnak, és hasonló kérdésekben együtt dolgozunk a Magyar Fotográfiai Múzeummal. Néha előadásokat tartok, oktatok.
– Milyen ma a fotót tároló állami gyűjtemények restaurálási színvonala?
– A nyolcvanas évek közepe táján megszabadultam az akkor már inkább akadályt jelentő múzeumi állástól, és szakmai kíváncsiságtól hajtva megpróbáltam néhány gyűjteményben olyan szisztematikus konzerváló műveleteket elvégezni, amiket más, főleg nyugati országok már régebben megcsináltak. Ennek a lazuló társadalmi, politikai közeg is kedvezett, így többek közt egy nagyobb gyűjteményben sikerült felismerni és különválasztani a nitráthordozós anyagokat, egy országos dagerrotipkiállítás anyagát konzerválni, nagyméretű üvegnegatívokat tartalmazó közgyűjteményi anyagot duplikálni. Közben kurzusokat is rendeztem a muzeológusoknak. Bár nagy áttörést a szokásokban nem értem el, az kiderült, hogy valamelyest előre lehet haladni, de ennek a területen uralkodó érdekrendszer nem kedvez. Ez ma is rányomja a bélyegét a történésekre, meg persze a pénzhiány is.
– Hány ember nevezhető ma szakembernek a fotórestaurálás területén?
– Amennyire tudom, három alkalmazott és egy vállalkozó fotórestaurátor dolgozik ma Magyarországon. Mindannyian különböző képzési formákon, gyakorlati tapasztalatokon keresztül jutottak el idáig: Ormos József a legrégebben kezdte és a legtapasztaltabb; Sor Zita a George Eastman House-ban, a Getty kurzusán és a Képzőművészeti Egyetemen tanult, Papp Judit Párizs városának fotórestauráló műhelyében, Kovács Péter pedig az Alinariban. Munkájukat rossz technikai körülmények, alacsony jövedelem mellett, pénzhiányos közegben kell végezniük, ezért sokkal kevesebbre mennek, mint amire képesek volnának.
– Mit lehetne tenni?
– A gazdasági és a mentalitásbeli körülmények változtatására nincs ráhatásom. Utóbbiak javultak valamelyest az idők során, ha nem is mindenütt, és nem is annyit, mint amennyi az általam végigkísért 30–40 évben elvárható lett volna. Így egyelőre csak azt lehet tenni, amit sok más területen: amíg a szakmai érdeklődésük hajtja őket, addig legalább az lesz, ami most van – de lehet, hogy ha külföldről vagy más szakmából egy visszautasíthatatlanul jobb ajánlatot kapnak, akkor az sem.
– Milyen a nemzetközi gyakorlat?
– Eklektikus. Mindenki találhat hivatkozási alapot benne: az is, aki a jelen állapotokat ideologizálná meg, és az is, aki fejlettebb gyakorlatra keres példát. Amerika még mindig a legerősebb, bár már Európában, sőt a világ más, kevésbé gazdag vidékein is történnek dolgok. Jelentős paradigmaváltáson ment keresztül a szakterület. A korai, empirikus alapú, kézműves technikaként működő – és elég sok későbbi károsodáshoz vezető, illetve a tárgy eredeti jellegét durván elváltoztató – módszer helyébe erősen műszerezett, high tech közegben zajló, a háttérben alapkutatásokat végző műhelyek eredményeivel támogatott szakma lépett. A kortárs fotográfiában is megjelent archaikus-alternatív technikák az utóbbi években mindenütt ráirányították a figyelmet ezekre a módszerekre. Infrastruktúra, szakirodalom, különböző műhelyek jöttek létre, és a széles körben folyó kortárs gyakorlat rengeteg új információt hozott felszínre.
Barta Zsolt Péter
Megjelent a Műértő, 2016. július-augusztusi lapszámában
