Az elmúlt hónapokban a nemzetközi sajtó élénk figyelemmel követte a klímaaktivisták művészet alapú támadásait. Az egyre sűrűbb, váratlan akcióikról számos írást, véleményt olvashatunk. Van Gogh, Monet, Vermeer csak néhány név legutolsó „áldozataik” közül.
A világ leghíresebb műalkotásainak megrongálása mögött nem áll mindig logikus indok. A politikai vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos üzenetek átadása ugyanúgy közrejátszhat, mint az egyszerű szenzációkeltés. A cikkünkben felhozott ikonikus művek szintén több okból kifolyólag váltak célponttá, beleértve például szimbolikus tiltakozásokat.
Michelangelo, Pietà, Szent Péter-bazilika, Vatikán (1498-1499). Jobbra: az 1972-es vandalizmus utáni szobor.
Forrás: Artland Magazine
Michelangelo: Pietà (1498–99)
Sok esetben az erőszakos és szerencsétlen cselekedetek hátterében a lelki instabilitás okozta kiszámíthatatlan viselkedés áll. Michelangelo Pietàjának ügye minden bizonnyal a legismertebb példák közé tartozik. Tóth László magyar származású ausztrál geológus 1972 pünkösd vasárnapján felugrott a szoborra, és kalapáccsal ütni kezdte azt kiabálva: „Én vagyok Jézus Krisztus; feltámadtam a halálból”. Sikerült összetörnie a szobor bal karját és eltorzítani a szűz arcát. Tekintettel nyilvánvaló őrültségére, Tóthot soha nem vádolták meg a bűncselekménnyel, de két évre egy olasz pszichiátriai kórházban helyezték el, mielőtt visszatoloncolták Ausztráliába.
A szobrot egy hosszadalmas folyamat során restaurálták, közben felfedezték rajta Michelangelo rejtett aláírását. Ma az alkotást golyóálló üveg védi.
Leonardo da Vinci: Mona Lisa (1503)
A Mona Lisa egyike azoknak a meghatározó műveknek, amelyek többízben is vandalizmus célpontjává váltak. Az 1911-es ellopását követően, immár ötször volt vandalizmus áldozata, azonban a mai napig épségben mosolyog a látogatóira.
Az első támadás 1956-ban történt, amikor egy ismeretlen elkövető savat dobott a festményre, és eltalálta annak alsó részét. Ugyanezen év telén egy hajléktalan sziklával dobta meg a remekművet. Célja csupán annyi volt, hogy börtönbe kerüljön. A festmény 1974-ben elhagyta
a Louvre-t, és a tokiói Nemzeti Múzeum kiállítóterébe került. Tomoko Yonezu japán nő kifogásolta a múzeum fogyatékos emberekkel való bánásmódját, és az első napon, amikor a Mona Lisa a nagyközönség elé került, megpróbálta vörös festékkel befújni. 2009-ben egy orosz nő, aki elégedetlen volt amiatt, hogy megtagadták tőle a francia állampolgárságot, teáscsészét dobott a festményre. A legutolsó eset idén májusban történt, amikor is egy 36 éves, idős nőnek álcázott férfi felállt, és egy tortával összekente a festményt védő golyóálló üveget. Tettével a Just Stop Oil mozgalmat támogatta.
A Mona Lisa megtámadása 2022-ben
Forrás: Alpha News Call
Rembrandt: Éjjeli őrjárat (1642)
A holland aranykori festészet kivételes alkotását szintén többször érte merénylet. 1911-ben a haditengerészet egy állás nélkül maradt szakácsa késsel támadta meg, munkahiányából adódó tiltakozás gyanánt. 1975-ben a kép elpusztítására tett következő kísérletben ugyancsak kést használtak: Wilhelmus de Rijk foglalkozását vesztett iskolai tanár ejtett vágásokat a flamand remekművön azt állítva, hogy „az Úrért csinálja”, aki „parancsolta neki”, hogy ezt tegye. A festmény restaurálása négy évet vett igénybe, azonban a kb. 12 hüvelyk hosszúságú hasítások közelről láthatóak maradtak. Az elkövetőt pszichiátriai intézetbe helyezték. 1990-ben egy pszichiátriai klinikáról megszökött beteg savat tartalmazó spray-vel fújta be a festményt. A támadás okára máig nem derült fény. Az 1911-es első próbálkozáshoz hasonlóan ekkor szintén az alkotáson lévő lakkréteg nyújtott védelmet a súlyos sérülésektől.
Rembrandt: Éjjeli őrjárat (1642) c. festménye, miután 1975-ben megrongálták.
Forrás: Artland Magazine
Diego Velázquez: Rokeby Vénusz (1651)
A vandalizmus mindig is meggyőző és hatékony módja volt a tüntetőknek a figyelem felkeltésére. A Rokeby Vénusz elleni támadás a női választójogi mozgalom egyik leghíresebb daccselekede. 1914-ben, Emmeline Pankhurst, a Női Szociális és Politikai Unió karizmatikus vezetőjének erőszakos letartóztatásának másnapján Mary Richardson – aki maga is harcos szüfrazsett volt – besétált a Londoni Nemzeti Galériába, és egy húsvágóval megvágta a spanyol remekművet. Nem véletlenszerűen döntött ezen kép mellett, szimbolikusan választotta ki a női szépség festett megtestesülését.
A festményt sikeresen restaurálták, és Richardsont (maximum) hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Diego Velàzquez (1647–51): Rokeby Vénusz, miután 1914-ben megsérült
Forrás: Artland Magazine
Pablo Picasso: Guernica (1937)
Tony Shafrazi – mára világszinten ismert műkereskedő és gyűjtő – kezdetben maga is művészként tevékenykedett. 1974-ben jókora figyelmet generált Picasso antiháborús remekművének megtámadásával. Április 30 délutánján, fényes nappal egy vörös festékszóróval rohant be a Modern Művészetek Múzeumába, majd a „Kill Lies All” szavakat szórta a festményre. Amikor a múzeum őreinek sikerült megragadniuk, elvezetése közben a bámészkodók döbbentére a következőket kiabálta: „Művész vagyok és az igazat akartam mondani!”, majd könyörgött a csoportnak, hogy „Hívják a kurátort!”. Úgy gondolják, hogy Shafrazi tiltakozó üzenete a vietnami támadások során bekövetkezett Mỹ Lai-i mészárlással hozható összefüggésbe, a háborúellenes aktivisták azonban rögtön elítélték a tettét.
A festmény erős lakkbevonata szerencsére védelmet nyújtott, így a restaurátoroknak alig egy óra alatt sikerült eltávolítani a festéket, elkerülve a maradandó károsodást. Shafrazit letartóztatták, de ennek ellenére sikeres galériatulajdonossá vált New Yorkban.
A Guernica (1937), miután Tony Shafrazy megrongálta 1974-ben
Forrás: Artland Magazine
Barnett Newman: Who’s Afraid of Red, Yellow and Blue III (1967-68)
Ennek a műtárgytámadásnak a története olyan széles körű nyilvánosságot mozgatott meg, hogy egy dokumentumfilmet is készítettek belőle The End of Fear címmel. Maga a festmény sokkolta a közönséget, amikor először debütált az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Hatalmas méretet tetézi, hogy a végtelennek tűnő vörös vásznat mindössze két színsor szakítja meg. A festmény egy 1986-os bemutató darabja volt, amely kérdéseket kívánt feltenni arról, hogy mi is valójában a művészet. Az egyik jelenlévő, Gerard Jan van Bladeren határozott véleménnyel volt róla, hogy ez a festmény nem az. Dobozvágóval berontott a múzeumba, és feldúlta a vásznat. Öt hónap börtönbüntetésre ítélték, de a közösség egy része egyetértett tettével. Volt olyan, aki azt írta a múzeumnak, hogy „ezt az úgynevezett vandált kell a modern múzeumok igazgatójává tenni”.
Barnett Newman: Who’s Afraid of Red, Yellow and Blue III (1967-68). Courtesy of the Stedelijk Museum in Amsterdam
Forrás: Artnet News
Daniel Goldreyer restaurátor, aki élete során Newmannel dolgozott, négy évet töltött a vászon helyrehozásával – de valójában tönkretette azzal, hogy az egészet átfestette falfestékkel.
Forrás: Artnet News, Artland Magazine
