Idén is rendkívül gazdag az európai múzeumok tavaszi kínálata; a műtárgy.com legfrissebb ajánlója olyan tárlatokra hívja fel a figyelmet, amelyek szinte minden művészettörténeti korszakból komoly csemegéket kínálnak. Renoir, Canaletto, Matisse, van Dyck szerte Európában, és persze a magyarok: többek között Nádler István, Bak Imre és Maurer Dóra műveit nézhetjük meg.
Renoir és a szerelem: örömteli modernitás
Musée d’Orsay, Párizs, július 19-ig
Igazi blockbusternek ígérkezik a neves párizsi múzeum Renoir show-ja, ami, bármily meglepő is, a maga nemében hosszú évtizedek óta az első, ugyanis kifejezetten a művész pályájának első húsz évére, az 1865 és 1885 közötti időszakra összpontosítja a figyelmet. Ekkor születtek azok a színes, életörömöt sugárzó társasági jelenetek, melyek láttán a korabeli sajtó „a boldogság festőjeként” cikkezett róla vagy épp az általa igen nagyra tartott XVIII. századi francia festők, Watteau, Boucher and Fragonard „impresszionista örököseként” emlegette. A tárlat Renoir ezen alkotói korszakának ikonikus remekműve, a Bál a Moulin de la Galette-ben köré épül – nem véletlenül, hiszen a nagyméretű, sokszereplős zsánerkép idén kerek születésnapot ünnepel:
1876-ban, azaz 150 éve került ki Renoir műterméből,
s ma a Musée d’Orsay legféltettebb kincsei közé tartozik.
Aki még több Renoir-t szeretne, ugyanebben a múzeumban megtekintheti a Renoir rajzai című kiállítást is, ami a festmények és rajzok közötti, főként a művész utolsó alkotói periódusában igen szoros kapcsolatra hívja fel a figyelmet.

Gustave Courbet – realista és lázadó
Leopold Museum, Bécs, június 21-ig
Az osztrák főváros egyik legnagyobb érdeklődéssel várt tavaszi tárlata is francia festőt állít a középpontba. A realista festészet kiemelkedő mestere, Gustave Courbet nagyszabású retrospektív kiállításán mintegy 130 alkotás és dokumentum, köztük 90 festmény és 20 rajz ad bő keresztmetszetet a művész munkásságáról és annak tematikai sokszínűségéről. Portrék, aktok, tájképek és csendéletek tanúsítják a Courbet által véghez vitt radikális festészeti forradalmat, a szakítást a XIX. századi festészet idealizáló hagyományaival. Bármennyire is sokrétű és egyenletes kvalitású is azonban Courbet festészete, a figyelem középpontjában egyetlen festmény áll – mint minden ritka alkalomkor, amikor ez a mű elhagyja állandó otthonát, a Musée d’Orsay-t.
A világ eredete című, női nemi szervet ábrázoló kisméretű olajképről van szó,
ami provenienciájának magyar vonatkozása miatt is különösen érdekes. A kép ugyanis 1913 és 1955 között a neves magyar műgyűjtő, Hatvany Ferenc birtokában volt – eltekintve attól a néhány hónaptól, amikor a Budapesten harcoló szovjet csapatok tették rá a kezüket a II. világháborúban. Hatvany 1947-ben a képet magával vitte Franciaországba, ahol azonban néhány évvel később anyagi gondjai miatt eladni kényszerült azt. A nevezetes mű végül egy francia magángyűjteményből került a Musée d’Orsay-ba.

Canaletto & Bellotto
Kunsthistorisches Museum, Bécs, szeptember 6-ig
Nagyszerű időszaki tárlat várja Bécsben azokat is, akik a XIX. századnál régebbre kalandoznának a művészettörténetben. A Kunsthistorisches Museum kiállítása a XVIII. századi velencei festészet két olyan kiemelkedő alakja, Giovanni Antonio Canal, azaz Canaletto és Bernardo Bellotto előtt tiszteleg, akiket a mester-tanítvány viszonyon túl rokoni szálak is fűztek egymáshoz. Mindketten a veduták, azaz a városi látképek nagymesterei voltak és munkáik olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy néhány művük szerzősége körül komoly viták alakultak ki a művészettörténészek között. Optikai segédeszközöket, mindenekelőtt camera obscurat használva szinte tudományos alapossággal térképezték fel és örökítették meg utazásaik legfontosabb helyszíneit, főként Londont, Bécset – és természetesen Velencét. A feltétel nélküli valósághűség azonban csak a városkép építészeti elemire vonatkozott; a városi életet kissé idealizált formában, a „napos oldalt” megmutatva örökítették meg. A világ vezető múzeumaiból és magángyűjteményekből kölcsönzött munkáknak is köszönhetően az említett nagyvárosok egyedülállóan gazdag képe jelenik meg a tárlaton. Látható többek között Canaletto ritkán kölcsönzött velencei vedutája is a londoni Wallace Collection-ből és a múzeum különösen büszke arra, hogy
a tárlatra Bellotto szinte valamennyi bécsi városképét sikerült megszereznie.

Van Dyck, az európai
Palazzo Ducale, Genova, július 19-ig
Látogassunk most el Genovába és kalandozzunk még egy évszázaddal korábbra a művészettörténetben. A Dózse-palota nem véletlenül szenteli legújabb monografikus kiállítását Anthony Van Dyck-nak, hiszen a XVII. századi flamand festészet egyik legnagyobb alakjának pályafutása szorosan kapcsolódik az olaszországi városhoz. A tárlat egyfajta múltbéli európai körutazásra hív, hiszen – főként a művész munkásságában kiemelt helyet kapott portrékon keresztül – három nagyváros, Antwerpen, Genova és London XVII. századi társasági életének szereplői vonulnak fel a látogatók előtt. A képek nemcsak Van Dyck briliáns technikai tudásáról tanúskodnak, hanem arról is, hogy
pontosan fel tudta mérni portréi alanyainak egyéniségét, ízlésvilágát, annak a helynek a szellemiségét, ahol éppen dolgozott.
A portrék mellett megjelennek a tárlaton az életműben ugyancsak fontos szerepet játszó mitológiai és vallási témájú alkotások is. Az összesen több mint 50 kiállított festmény 22 európai város 32 múzeumából, köztük a Louvre-ból, a Pradoból és a londoni National Gallery-ből érkezett a tárlatra.

Maria Lassnig és Edvard Munch
Hamburger Kunsthalle, augusztus 30-ig
Térjünk ezek után vissza a XX. századba. A Festés folyamata – az élet folyama alcímű kiállítás több múzeum nagyszabású közös vállalkozásaként két olyan kiemelkedő művész alkotásait állítja párbeszédbe, akiket több mint fél évszázad választ el egymástól: a múlt század második felének talán legfontosabb osztrák festőnője, Maria Lassnig még csak 25 éves volt, amikor Edvard Munch pályája 1944-ben lezárult. Mégis számos párhuzamosság árulkodik arról, milyen komoly hatással volt Munch osztrák pályatársa munkájára, s eközben Lassnig munkái is segítenek abban, hogy új felfedezéseket tegyünk Munch műveiben. A hasonlóságok nem korlátozódnak egyes témákra; megfigyelhetők a belső feszültségeknek a művekben történő tükröződésében, a gyász, a félelem, a harag, a kétségbeesés, vagy épp az öröm megjelenítésében, a színek használatában, az ecsetkezelésben, a különböző technikákkal való, korlátokat nem ismerő kísérletezésben. A tematikus blokkokból felépített kiállítás a művészek belső világát megjelenítő önarcképekkel indul, majd a horizont folyamatosan tágul, egészen a kozmikus dimenziókig. A 180 kiállított mű között a két művész ikonikus alkotásai mellett számos, kevésbé közismert munka is szerepel.

Matisse 1941-1954
Grand Palais, Párizs, július 26-ig
A kiállítás címében szereplő két évszám jelzi, hogy a nagyszabású felújítása miatt hosszú évekre bezárt Centre Pompidou gyűjteményére épülő és számos kölcsönzéssel kiegészített bemutató Henri Matisse munkásságának utolsó fejezetére koncentrál. Túl a 70. életévén egy olyan műfaj került előtérbe művészetében – részben kényszerű, egészségi okokból –, ami kísérleti jelleggel már korábban is foglalkoztatta:
a papírkivágás, vagy, ahogy ő fogalmazott, „az ollóval való rajzolás”.
A kivágott formákkal és tiszta színekkel Matisse egy új vizuális nyelvet hozott létre és szabad teret engedett művészete más műfajokban is erőteljesen megjelenő dekoratív elemeinek. A papírkivágások minden más technikánál alkalmasabbnak bizonyultak számára ahhoz, hogy a harmadik dimenzió nélkül is érvényre juttassa a színek térhatását. Több mint 300 kiállított munka igazolja, hogy Matisse alkotó kedve és energiája magas korában is töretlen maradt; a papírkivágások a pályája korábbi szakaszaiban született munkák méltó, minőségüket tekintve egyenrangú folytatásai.

Marisol – a pop art és az új realizmus között
Kunsthaus Zürich, augusztus 23-ig
Az 1930 és 2016 között élt venezuelai származású amerikai képzőművész, a Marisolként ismert María Sol Escobar a 60-as-70-es években a New York-i szcéna egyik nagy sztárja volt; a popkultúra, a dada és a népművészet elemeit kombináló, gyakran szatirikus hangvételű, méretükben, anyaghasználatukban is feltűnést keltő festett faszobrai rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Hol Európában, hol az USÁ-ban élt; az amerikai pop art éppúgy nagy hatással volt rá, mint az európai új realizmus, de művei nem szoríthatók be egyetlen irányzat keretei közé sem. 1968-ban ő képviselte Venezuelát a velencei biennálén és ugyanebben az évben kiállított a kasseli Documentán is. Munkái olyan témákat dolgoztak fel, mint a nők szerepe a társadalomban, a hagyományos családkép átalakulása, a társadalmi egyenlőtlenségek vagy a hatalomhoz való viszony. A 80-as évektől kerülte a reflektorfényt, élete utolsó évtizedeiben visszavonultan alkotott. Műveiben ekkor főként ökológia témákkal foglalkozott, színházi díszleteket és jelmezeket tervezett. Már nem élte meg, hogy művészete ismét a figyelem középpontjába került, amihez nagyban hozzájárult az a nagyszabású vándorkiállítás, amely most hozzánk legközelebbi állomásán, Zürichben látható. A tárlaton Marisol mintegy 60 szobra és 40 papíralapú munkája illetve fotója szerepel, köztük legismertebb alkotásai,
amelyeket sokan a TIME magazin és más folyóiratok címlapjairól ismernek.

Yayoi Kusama
Museum Ludwig, Köln, augusztus 2-ig
Az immár 97. életévében járó japán művésznő kiállításai világszerte a leglátogatottabb kortárs tárlatok közé tartoznak – különösen, ha a védjegyévé vált műve, a Végtelen tükörszoba című monumentális installáció valamelyik változata is szerepel a tárlaton. A tükörszoba természetesen ott van Kölnben is – ráadásul egy azt magába foglaló, még nagyobb installáció részeként –, uralja is a kölni múzeum teljes időszaki kiállítóterét, de azért bőven hagy helyet annak a további több mint 300 munkának is, amik ritka átfogó képet adnak a művész immár több mint hét évtizedes pályájáról. A legkorábbi kiállított munka egy 1934-es, gyerekkori rajz, a legfrissebb tavaly született, s a kettő között kibontakozik a látogató előtt a művész egész alkotói univerzuma, amiben a hagyományos képzőművészeti műfajok, azaz a festmények, rajzok, szobrok mellett helyet kapnak az installációk, a performanszok, sőt a divat és az irodalom is. Munkáinak középpontjában, bármely műfajban is születnek azok, a természet és annak állandó változásai, az univerzum végtelenségének és létünk végességének bemutatása állnak.
A tárlat a munkásságát jól ismerők számára is sok meglepetést tartalmaz,
kezdve első, 1963-as installációjának rekonstruált változatától a kifejezetten erre az alkalomra készült helyspecifikus munkákig.

Törékeny egyensúly. Modern absztrakció a Műgyűjtők Klubjának gyűjteményéből
Liszt Intézet, London, május 8-ig
Végül egy olyan londoni tárlatra hívjuk fel a figyelmet, melynek kiállítói magyar műgyűjtők, a Műgyűjtők Klubjának tagjai, a bemutatott munkák pedig egy-két kivételtől eltekintve hazai kortárs művészek alkotásai. A Klubot nyolc ismert hazai gyűjtő azzal a céllal hozta létre néhány évvel ezelőtt, hogy hidat képezzen a művészek és a művészetet befogadók között és a tagok személyes példájával, tapasztalataival segítse a kezdő gyűjtőket. Kollekcióik féltve őrzött darabjait rendszeresen közös tárlatokon mutatják be; ezek sorában került sor a londoni Liszt Intézetben látható bemutatóra, mely a múlt század 70-es éveitől napjainkig tartó időszak absztrakt művészetére helyezi a hangsúlyt.

A bemutatott munkák – többek között Bak Imre, Csáji Attila, Gáspár Annamária, Hencze Tamás, Klimó Károly, Maurer Dóra, Nádler István és Tarr Hajnalka alkotásai – az absztrakt művészet sokszínűségét demonstrálják, hiszen a geometrikus és lírai absztrakcióra éppúgy találunk példákat közöttük, mint a gesztusfestészetre, konstruktív és konceptuális törekvésekre, vagy épp az op-art magyar hagyományainak megjelenésére.
Címlapkép forrása: ©The Wallace Collection
