Ha megkérdezel egy kurátort, művészt vagy aukciósházi szakembert, hogy mitől lesz jó egy absztrakt festmény, egy kérdéssel fognak válaszolni: Mi számít absztrakt festménynek?
A kortárs festők gyakran absztrahálnak valamit – egy alakot, egy tájat, egy fényképet, valamilyen művészettörténeti előzményt, festéket vagy magát a vásznat -, és manapság kevés művész törekszik a teljes realista hűségre. Szuggesztív vagy ábrázoló formák jelennek meg az olyan műalkotásokban, amelyeket gyorsan „absztraktnak” nevezhetünk, míg a festmények, amelyeket hajlamosak lennénk „figuratívnak” nevezni, gyakran sokkal többről szólnak, mint az a dolog, jelenet vagy személy, amelyet látszólag ábrázolnak.
Vivian Springford, Untitled (Tanzania Series), 1971.
Forrás: Phillips
Az esztétikai „címkézés” mégis segíthet megérteni az egyes művészeti gyakorlatokat és a művészeti világ egészének tendenciáit. Az Artsy például nemrégiben megállapította, hogy a galériák eladásai szempontjából az absztrakt festmények a legfontosabbak. Az aukciós házak modern és kortárs vásznakat csoportosítanak, hogy termékeny párhuzamot vonjanak a múlt és a jelen művészei között. Eközben a kurátorok kortárs absztrakt kiállításokat mutatnak be, hogy feltárják a festészet mai állapotát. Maguknak a festőknek egészen más kritériumrendszerük lehet. Ezek a különböző érdekek teszik színessé a művészeti világot – és teszik lehetetlenné és egyben végtelenül izgalmassá az olyan kérdést, mint „Mitől lesz jó egy absztrakt festmény?”.
A Gagosian londoni galériájának új kiállítása, a To Bend the Ear of the Outer World: Conversations on contemporary abstract painting (Beszélgetések a kortárs absztrakt festészetről) című kiállítása azt sugallja, hogy a legjobb megközelítés a nyílt párbeszéd. A kiállításon több mint 40, Amerikában és Európában dolgozó művész festményei láthatók. Gary Garrels, a kiállítás kurátora meg is osztotta saját absztrakcióról alkotott felfogását, amely áthatja a kiállítást. Az absztrakt festmények a maguk módján beszélnek, mondta, „nem foglalkoznak olyan dolgokkal, amelyek a festményen kívüliek. Nincs történet, nincs narratíva, nincs ikon”.
A To Bend the Ear of the Outer World – Conversations on contemporary abstract painting című kiállítás installációja a Gagosianban, 2023. Lucy Dawkins fotója. A Gagosian jóvoltából.
A katalógus esszéjében Garrels kifejtette, hogy ez az absztrakt megközelítés lehetővé teszi a művészek számára, hogy „a vizuális kifejezés legszélesebb skáláját fedezzék fel”. Az absztrakció lehetővé teszi, hogy „teljesebb mértékben bevonják a szubjektivitást, az érzelmi kifejezést, a dekoratív díszítést, az összetett metaforákat, a spirituális kapcsolatot és a filozófiai kutatást. Megkövetelik, hogy a néző a jelen pillanatban legyen, miközben álmodozásra, az elme és a képzelet megnyitására ösztönöznek”.
A kiállításon belül rengeteg az ellentmondás. Vija Celmins Night Sky #22 (2015-18) című festménye egyszerre egy fekete, pontokkal és foltokkal teli festmény és egy csillagos égbolt ábrázolása – bár határozottan nem a kozmoszról szól. Suzan Frecon Persian mare mars (2022) című festménye hatalmas, világos, egyszínű árnyalatokból álló köteteket tartalmaz, a művész mégis ragaszkodik ahhoz, hogy művei „tele vannak tartalommal”. A katalógusban megjegyezte: „Táj, építészet, emberek és tudatuk: minden ott van, de nem ábrázolás”. A Rainbow Waterfall #6 (2022) megalkotásához Pat Steir a gravitációra és a véletlenre hagyta, hogy piros, sárga és zöld festék csöpögjön le egy narancssárga vásznon, megkérdőjelezve a műben rejlő szerzői szándékot.
Mitől „jók” ezek a művek és társaik a kiállításon belül? „Egy igazán jó festményről nem lehet könnyen eldönteni, hogy jó-e vagy sem” – mondta Garrels. „Időbe telik. Vissza akarsz jönni jobban megnézni. A figyelmedet akarja.” Egy olyan festmény, amelyet azonnal meglátunk és megszeretünk, tette hozzá, „valószínűleg nem elég tartós”. Bár Garrels szerint ez minden festményre, azonban az absztrakcióra különösen igaz. A „műértés” mellett is kiáll – minél többet nézzük a művészetet, annál több tapasztalatot szerzünk a festészettel kapcsolatban, és annál felkészültebbek leszünk az értékelésre és az összehasonlításra.
Patrizia Koenig, a Phillips New York egyik aukciós értékesítési vezetője szerint könnyebb ilyen ítéletet hozni a nem absztrakt művekről. Szerinte egyszerűbb azt állítani: „Ez az ábrázoló festmény tökéletesen kivitelezett”. Egyetértett Garrels-szel a műértésről és a gondos tanulmányozás értékéről. „Sok ember számára az absztrakció nehezebben kezelhető nyelv” – mondta. „Végső soron a szemed edzéséről van szó, arról, hogy meglátod, mi szólít meg és érzelmi reakciót vált ki belőled”.
Tavaly az aukciósház „Nők az absztrakcióban” címmel válogatott festményeket az Afternoon Session elnevezésű nagyobb, 20. századi és kortárs művészeti aukció részeként. A 20. századi Helen Frankenthaler festményei olyan kortárs művészek újabb alkotásai mellett jelentek meg, mint Lucy Bull, Michaela Yearwood-Dan és Amy Sillman. Az árképzés változatos volt, ami a művészek gyakorlatának nagyon is szó szerinti, alternatív értékelését sugallta.
Helen Frankenthaler, Blue Dance, 1963. Forrás: Phillips
Ez felveti a kérdést: Van-e összefüggés aközött, hogy mennyire „jó” egy absztrakt festmény és mennyibe kerül? Koenig szerint ez a kérdés rossz. „A másodlagos piac a keresletet tükrözi” – mondta. Néhány tényező – hogy a színek kommerszek-e (Koenig megjegyezte, hogy az élénk színek magasabb árverési eredményeket eredményeznek), és hogy egy műalkotás hasonlít-e egy olyanra, amely már szerepel egy múzeumi gyűjteményben – ösztönzi a versengő licitálást. A múltbeli árak és a szakértői ismeretek tájékoztatják az értékbecslést: Willem de Kooning 1970-es évek végén készült absztrakt festményei nagyon keresettek és magas árakat érnek el, míg például az 1950-es évek végén készült műveit nem értékelik olyan magasra. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyik sorozat jobb, mint a másik. Végső soron úgy véli, hogy „a jó vagy nem jó a szemlélő szubjektív véleménye”.
Maguk a művészek is hajlamosak különböző kérdéseket feltenni. „Elérnek egy pontot, amikor úgy érzik, hogy a festmény megtalálta a hangját és az identitását” – mondta Garrels. „Azt mondják: Most már abbahagyhatom.”
A Gagosian kiállítás katalógusa részletezi a művészek személyes ambícióit és a siker mércéjét. Mark Bradford – magyarázza – a munkája és a műtermén kívüli világ közötti kapcsolatra összpontosít; úgy véli, hogy bármely absztrakt festményt értékelni annyi, mint egy bizonyos értékrenddel, perspektívával és politikával találkozni. Charline von Heyl a most kapcsolatát kívánja megteremteni, hogy a néző valóban a pillanatban van a festmény előtt, és valami történik; Tauba Auerbach pedig azt szeretné, ha festményei a nézőket az istenihez kapcsolnák – olvasható a katalógusban.
A festészet relációs megközelítése áll az értékelések hátterében. A „jó” absztrakt festmény egy bizonyos reakciót vált ki a nézőből. De még itt is vannak kivételek – azok a művészek, akiknek a célközönsége az anyagi világon túl van. A svéd Hilma af Klint számára festményei akkor voltak „jók”, ha elértek egy magasabb, már-már transzcendentális szintet.
Mark Bradford, Cloud Across a Sunny Field, 2023.
Forrás: Mark Bradford, Hauser & Wirth
A New Yorker kritikusa, Peter Schjeldahl megnézte af Klint 2018-as kiállítását a Guggenheimben, és egy festmény azonnal megragadta: „A No. 3, Youth… az absztrakt művészet kimagasló teljesítménye, bármi is legyen a motivációja” – írta. Schjeldahl leírta a festmény szuggesztív formáit, színeit és egyensúlyérzékét. „Az általános stiláris hatás olyan friss, hogy a kép akár ma reggel, holnap vagy évtizedek múlva is készülhetett volna” – írta. Az író mégis arra a következtetésre jutott, hogy naivitás lenne figyelmen kívül hagyni a többi vásznat: af Klint festményei egymással összhangban működnek. Az ő átfogó projektje az, ami annyira figyelemre méltó.
Schjeldahl nyelvezete sokatmondó. A kritikus – az egyetlen ember, akinek tulajdonképpen az a dolga, hogy megmondja, mi a jó és mi nem – azt akarja, hogy „elragadják”. Ez visszhangozza Garrels gondolatát, miszerint a jó absztrakt festmény figyelmet követel, ami persze szubjektív. Valóban, Jerry Saltz kritikus e címlapon szereplő kérdésre a legszigorúbb választ adta. Azt válaszolta: Hajlamos vagyok azt mondani, hogy egy absztrakt festményt az tesz jóvá, ami bármelyik festményt jóvá teszi: hogy tetszik”.
Garrels visszautasítja az ilyen egyértelmű következtetéseket: „Az absztrakt festészet természete az, hogy soha nem jutunk el egy teljesen nyilvánvaló megértéshez” – mondta. „Ez az izgalom része. Nyitva hagyja magát. Egy jó festménynek nincs végső megoldása.”
Szerző: műtárgy.com
Forrás: Artsy
Címlapkép: Jadé Fadojutimi: And willingly imprinting the memory of my mistakes, 2023
Címlapkép forrása: Artforum
