A Magyar Képzőművészeti Egyetem egy olyan kiállításra vállalkozott, amelyik bármely múzeumnak, nagyobb kiállító intézménynek is dicsőségére vált volna: a grafikus Maurer Dóra pályaképét mutatja be, egyfajta fejlődésregényt, amely egyszersmind a magyar neoavantgárd fejlődésregénye is lehetne.
Bár a Barcsay Teremben látható kiállítás Maurer Dóra főiskolai éveinek rajzaival, a rézkarc technikával való megismerkedésével indul, a fejekben – feltehetően sokaknál – a művész későbbi, talán jóval ismertebb festményeivel és fotó alapú munkáival kezdődik a tárlat (ezek már nincsenek kiállítva, hiszen a tárgyalt korszak 1980-ban lezárul), a képzeletbeli film pedig visszafelé pereg. A szigorú időrend azt vázolja fel, hogy lett az ötvenes évek realizmusát követő főiskolásból a neoavantgárd egyik legbátrabb alkotója, de úgy is gondolkodhatunk, hogy az absztrakt geometrikus kompozíciók milyen virtuóz rajzkészségre épülnek, miért vált a művész a hordozók, technikák között – egyfajta művészettörténeti óra, hiszen minden lépcsőfoka elénk tárul a konceptuális művészet születésének.
Az ötvenes évek képgrafika szakja többet és kevesebbet is engedett a többinél, hiszen gyakorlatilag illusztrátorokat képeztek, így kevesebb figyelem vetült a hallgatókra. Maurer Dóra első rézkarcai egész egyszerűen lenyűgözőek, akit taszít a Szőnyi-kör patetikussága, Kondort pedig túl cizelláltnak és modorosnak tartja, azt képtelen lesz ellépni ezektől a lapoktól, amelyek mindjárt az első terem első falán láthatók. Éppen annyi a megfelelni akarás ezekben a munkákban, mint amennyi az irónia és az öntörvényűség. Erre csak a legnagyobbak képesek, akiknek a kezében és a fejében is egyformán van, és ez egy igen ritka konstelláció.
A főiskolai évek a rézkarc technikájának tökéletesítésével teltek, majd – miután sokadmagával nem kapta meg a diplomát – a Képcsarnoknak készített eladható lapokat a megélhetésért. Közben pedig szépes lassan nekiállt minden tabut megdönteni a rézkarccal kapcsolatban: először a festéket, a maratáshoz használt savat, majd a hordozót, a lemezt dolgozta meg, tehát a technika maradt a rézkarc, a kivitelezés viszont egészen formabontó lett.
Egyre nagyobb szerepet kapott a véletlen, a kiszámíthatatlan és az anyag szabadsága. A lemez formázásával nem a mű alapja, hanem az esemény, az alkotás dokumentációja lesz. A nyomás (vagy nyomtatás) értelmét átveszi a nyomhagyás, ehhez pedig már lemez és tű sem kell. Az 1971-es Pedotypia egy elképzelt (rekonstruált) május 1-i felvonulás (láb)nyomait rekonstruálta, és megjelenik a fotogram Maurer Dóra művészetében, amely tárgyak „nyomhagyása” fényérzékeny papírra – a későbbi, fotó alapú művek első kísérletei. A kiállítás utolsó szakaszában a hetvenes évek végi textilkísérletekkel zárul az életmű korai korszaka.
A lapok többségét, a legkorábbi, realista rajzokkal és rézkarcokkal együtt a művész bocsátotta a kurátor, Révész Emese rendelkezésére. Maurer Dóra igazi tanárként, mesterként tudja, hogy az út legalább annyira fontos jellemzője az életműnek, mint maguk az alkotások. Mivel később művészetének lényege lett a kísérlet, ezért az első rajzok és nyomatok is már teljes értékű darabjai az oeuvre-nek, a kiállításon pontosan olyan pozícióban szerepelnek, mint a főművek.
Maurer Dóra rajongóinak kötelező, mindenki másnak melegen ajánlott kiállítás. A kapcsolódó programokról érdemes tájékozódni az intézmény honlapján és a közösségi felületen.
Forrás: A MúzeumCafé blog magazinja:
http://muzeumcafe.reblog.hu/tanmese-maurer-doraval-hogyan-valt-az-alkalmazkodo-muveszetbol-a
