A művésznő, akinek munkái szerepelnek a Velencei Biennále fő kiállításán, egy NFT-sorozattal is készül.
Az idei Velencei Biennále „Az álmok teje” (The Milk of Dreams) című fő kiállításán egy kiállítói falat szentelnek Molnár 1970-es és 80-as évekbeli munkáinak, köztük a híres Átváltozások című, számítógépes plotterrajzokból álló sorozatának. Az általa kedvelt egyszerű geometriai formákból – ebben az esetben koncentrikus négyzetekből – kiindulva Vera Molnár egy algoritmus segítségével véletlenszerű mintákat vezetett be a megszakításokra, ami élénk ritmust ad a műnek, ahogy a vonalak vibrálnak a variációktól. Minden egyes művet eredeti formátumában őriznek meg, mintha frissen jöttek volna ki a nyomtatóból, a szélén a dátummal.
Az 1924-ben született Molnár elmondása szerint a minimalizmus iránti érdeklődése gyermekkorából ered.
Vera Molnár: Transformation de carrés concentriques (ref. 76A), 1976
Forrás: Artnet
Tízéves kora körül kapott egy doboz pasztellkrétát, és minden este lerajzolta a naplementét a Balaton felett. Édesanyja, akinek volt némi művészeti képzettsége, egyszerűnek találta a kompozíciót, és azt javasolta, hogy tegyen bele egy fát. Amikor Molnár tiltakozott, hogy nincs is fa előtte, arra biztatták, hogy éljen némi művészi szabadsággal. Megfogadva édesanyja tanácsát, Molnár így emlékezett vissza: „Úgy éreztem, hogy ez túlterhelt! Túl sok volt! Nem tudtam, mi az a „művészi szabadság”, de úgy döntöttem, hogy anyám nem ért a művészethez, és a saját elképzelésem szerint kell eljárnom”.
Gyorsan azon kapta magát, hogy a kék, zöld és piros pasztellkrétákat elhasználta, és kitalált egy rendszert, amely szerint mindig a soron következő jobb oldali pasztellkrétát vette fel, így minden nap más és más színösszeállítású lett a kép. „Ez már nem állt messze a gondolkodásomtól” – mondta. A számok is megihlették. Tizenhat évesen a Sixtus-kápolnába látogatott, és felidézte, hogy édesanyja egyre türelmetlenebbé vált vele, ahogyan az Utolsó ítélet előtt álltak. Amikor megkérdezte, hogy mit néz annyira meredten Molnár, elmagyarázta, hogy valójában Jézus Krisztus két oldalán lévő alakokat számolja, mire elmondása szerint „anyám megdöbbent szemekkel nézett rám, és azt mondta: „Nem szégyelled magad?!””.
„Számomra a Párizsba érkezés a boldogságot jelentette” – mesélte Molnár arról, hogy 1947-ben François Molnárral, későbbi férjével együtt emigrált a francia fővárosba. Visszaemlékezve arra az elragadtatásra, amellyel először látta a Notre-Dame-ot, azt mondta: „Soha nem láttam még ilyen nagyszerű dolgot”. A találkozás életre keltette azt a késztetést, amely a budapesti Képzőművészeti Főiskola klasszikus képzése alatt szunnyadt. Még aznap este elkészítette a székesegyház homlokzatának erősen geometrikus rajzait, ami fordulópontot jelentett. „Még mindig nem tudtam, hogy mit keresek, de már kiküszöböltem, hogy mit nem keresek” – mondta.
Az 1960-as években Julio Le Parc-kal együtt társalapítója volt a GRAV (Groupe de Recherche d'Art Visuel) nevű kollaboratív csoportnak. A maga idejében kézzel írt programokat, előre meghatározott szabályokat, amelyek szerint egy rácson belül permutálta a formákat. A módszert „machine imaginaire”-nek nevezte.
Vera Molnár: Histoire d’I (réf. B), 1977
Forrás: Artnet
Nem sokáig hagyatkozhatott a képzeletére. 1968-ban Vera Molnár hozzájutott a Sorbonne egyik számítógépéhez, amelyeket akkoriban tudományos számítások elvégzésére használtak. Miután megtanulta a Fortran nyelvet, elkezdte betáplálni az utasításokat egy lyukkártyán. Ezt a fáradságos folyamatot vakon történő számításnak nevezik, mivel a felhasználónak órákat vagy napokat kell várnia, hogy lássa a mechanikus rajzoló által kirajzolt eredményeket. Az ebből az időből származó Megszakítások című munkájában a rácsvonalakat véletlenszerűen forgatja vagy törli, hogy animált és kiszámíthatatlan kompozíciót hozzon létre. Ezek a kísérletek provokálták kortársait, akikre úgy emlékezett, hogy „megbotránkoztak” a kísérleten – „Dehumanizáltam a művészetet”.
Molnár azonban nem tántorodott el a rendszerek és a véletlenszerűség felfedezésétől, ez utóbbi az algoritmusokba írt döntő kreatív komponens. Ha a számítógép hatékony eszköz volt, amellyel megvalósíthatta elképzeléseit, a folyamat által „a véletlenszerűségnek köszönhetően beengedhetett egy kis levegőt, egy szemernyi őrültséget”. Molnár ezt a nem tervezett dolgot vagy meglepetésszerűen érkező megoldást a művészi intuícióhoz hasonlítja. „Nagyon sokat téptünk szét. Száz darabból talán egyet megtartottunk” – magyarázta a számítógépes laborban az asszisztensekkel közösen hozott döntéseire utalva. „Ez egyfajta párbeszéd, amit magammal folytatok”.
Vera Molnár a párizsi stúdiójában 2018-ban
Forrás: Artnet
1974-ben egy új, képernyővel ellátott számítógépet szereltek be, amely lehetővé tette Molnár számára, hogy azonnal lássa, mit fog produkálni a kódja, észrevegye a hibákat, és kijavítsa azokat. „Ez mindent megváltoztatott” – mondta. Az 1980-as évekre megérkeztek a személyi számítógépek, és Molnár a férje haláláig, az 1990-es évek elejéig otthonról dolgozott. Ekkor már nem dolgozott közvetlenül a számítógéppel, helyette asszisztenseket alkalmazott. 1995-ben barátja, François Morellet meghívta, hogy állítson ki nála a Rennes-i Galerie Oniris-ban, amely azóta is képviseli őt.
Molnár 2020-ban, a járvány első hulláma idején egy idősek otthonába költözött. „Egy ilyen helyen nem törődsz a kazánnal, és nem foglal le a szivárgás gondolata. Az egyetlen dolog, amin gondolkodnom kell, hogy jobbra vagy balra rajzoljak-e valamit. Sokat dolgozom” – nyilatkozta.
A digitális művészet új fejleményeivel és a látásával kapcsolatos gondok ellenére Molnár nem szándékozik a minimalizmustól elfordulni, de örül az érdeklődés fellendülésének. Ebben a hónapban Vera Molnár új műveiből NFT-sorozat érkezik a Galerie 8 + 4 jóvoltából. „Nagyon hízelgő, de egy kicsit túlterhelt az ötlet” – mondta. „Számomra a művészet olyasvalami, amit ki lehet akasztani a falra”.
Forrás: Artnet
